Az utókor tükrében emlékezni jó lesz

valachi anna - józsef attila

Valachi Anna József Attila nyomában

A szöveget közreadó, magyarul is kiválóan beszélő lengyel író és műfordító, a Hogyan vetett mákot c. kultuszregény szerzője, Anna Trojan írta sajnálatosan megszűnt (magyar nyelvű) Anna Télikertje c. honlapján:

Valachi Anna irodalomtörténész, jeles József Attila-kutató (Budapest, 1948. június 6. – 2018. november 16.), bár ritkán találkoztunk, a barátnőm, egyben távoli rokonom volt anyai ágon. Leggyakrabban nyelvi kérdésekről értekeztünk – sajnos főleg csak levélben. Egy-egy nemzetközi szakmai konferencián futottunk össze párszol, ahol ő előadott, én szinkrontolmácskodtam. Ha nem volt más kötelezettségünk, együtt vacsorázhattunk valami vegán finomságot, például a budapesti Kéhli Vendéglő télikertjében vagy egy tengerre néző mediterrán teraszon.

Sok írását olvashattam kéziratban. Alábbi tanulmányát is, mielőtt könyvében elhelyezte, elolvastatta velem. Mivel a szöveg sehol nincs fenn az interneten, felteszem ide, a blogomba.

A lengyel regényíró és műfordító weboldala azóta sajnálatosan megszűnt. A Gépnarancs örömmel reprodukálja a szöveget.

Valachi Anna

 „MAJD EMLÉKEZNI JÓ LESZ”

Drága barátaim, kik gondoltok még a bolonddal,
nektek irok most, innen, a tűzhely oldala mellől,
ahova húzódtam melegedni s emlékezni reátok.
Mert hiszen összevegyült a novemberi est hidegével
bennem a lassúdan s alig oldódó szomorúság.
Emlékezzetek ott ti is, és ne csupán hahotázva
rám, aki köztetek éltem s akit ti szerettetek egykor.

[Drága barátaim…]

Sejthette-e vajon az utolsó napjait élő költő, mennyire nehéz feladatot rótt kortársaira, amikor Balatonszárszón kelt verses végrendeletében halála utáni tanúságtételre kérte őket?

Mint gyakorló lélekelemzőnek tudnia kellett, hogy a bűntudattal párosult emlékezés: hosszú, gyötrelmes gyászmunka. Ismerhette azt a nagy hagyományra visszatekintő, álságos mentalitást is, mely a kimagasló szellemiségű, de a társadalmi normákhoz képest „renitensnek”, izgága, kibírhatatlan különcnek bélyegzett kortársakat életükben gáncsolja, holtukban viszont bűnbánóan fölmagasztalja. Talán számított is e kétarcú lelki mechanizmus működésére, amikor az élete árán megváltandó halhatatlanságra készült. Azt azonban legmerészebb álmában sem feltételezhette, hogy még születése századik évfordulójának előestéjén is az lesz a legfőbb gondunk, hogyan lehet hitelesen – harag és elfogultság nélkül – bemutatni s méltányolni korszakos költészetét.

Csaknem hét évtizede óta formálódik – s deformálja a József Attiláról való közgondolkodást – a kezdetben spontán alakuló, majd mesterségesen befolyásolt kultusz, mely annyi hamis tanúvallomást, téves vagy torz adatot, rosszhiszemű vélekedést örökített ránk, hogy ember legyen a talpán, aki eligazodik az immár valóban könyvtárnyira duzzadt szakirodalomban.

Talán ha nem a sínek között, hanem – ahogy a Kész a leltár jövőfirtató strófájában remélte – ágyban éri a halál, utóélete is másképp alakulhatott volna. Ám a bulvár-szenzációként tálalt véres tragédia 1937 decemberében különös, kollektív gyászreakciót váltott ki kortársaiból, működésbe lendítve a posztumusz igazság-szolgáltató gépezetet, mely önfelmentő, hárító lelki mechanizmusokat mozgósított a bűntudatuktól szabadulni vágyó túlélőkben. A megrendült kortársak többsége egymással versengve kereste a felelőssé tehető bűnbakokat, az önigazoló magyarázkodások pedig egyoldalú értékeléseket, makacs mítoszokat szültek.

Arról a kíméletlen kisajátítási harcról se feledkezhetünk meg, amely a módszeresen eszmélkedő, sokfelé tájékozódó József Attila szellemi örökségéért – szinte rögtön a temetést követően – megindult. A különböző ideológiák letéteményesei aktuálpolitikai megfontolások alapján próbálták átértelmezni s önigazolásra használni a sokrétű költői életművet. Gáspár Zoltán – az 1939-ben betiltott Szép Szó utolsó szerkesztője – hiába hangoztatta már 1940-ben, a baloldali liberális folyóirat feltámasztására vállalkozó Delta Almanachbeli cikkében (Kié József Attila?), azt a fontos mondatot, amelyet ma sem fölösleges elismételni: József Attila „mindenkié és senkié, mint a napfény. Több ez a költészet annál, semhogy bármely oldalról pártszerű megkötöttségek formáiba lehetne szorítani” (szövegét ld. Kortársak, 1372-1378.) – a testet öltött érvként világba röptetett „szép szó” fönnakadt és elvérzett az agresszív-harsány korszellem betonfalán.

A halott költő még kiszolgáltatottabbá vált, mint életében, hiszen szellemi hagyatékának sorsa fölött már nem rendelkezhetett.

József Attilából a negyvenes évek végén pártköltőt kreáltak a hatalom új birtokosai, akik átíratták biográfiáját, kizárólag a mozgalom szempontjából hasznosnak ítélt verseit engedték tanítani, s elsiklottak mindazon tények fölött, amelyek nem illettek a komor nekro-logikát ellensúlyozó, tántoríthatatlan osztályharcos dramaturgiába. Hosszú évtizedekre még a lehetősége is elodázódott annak, hogy az utókor árnyaltan s a maga teljességében értékelhesse József Attila cenzúrázott mivoltában is nagy hatású költészetét.

Ám hiába szelektálták életművét, letagadott versei tiltott gyümölcsként vonzották az őszinte szóra éhes, érzékeny fiatalokat. A negyvenes években eszmélkedő nemzedék éppúgy benne találta meg szellemi irányítóját, mint a később született generációk tagjai, akik nem tanári segédlettel, hanem maguktól fedezték föl a régi kiadású József Attila-kötetekben a költő szenvedés-ihlette, eszmélkedő verseit, melyek megkönnyítették számukra a felnőtté válás gyötrelmes stációit. Ma is személyes bibliaként olvassák költeményeit mindazok, akik a tőle elsajátított módszerrel: szenvedélyesen és okosan, hideg fejjel, forró szívvel igyekeznek tudatosítani – értelmezéssel gyógyítani – társadalmi vagy lelki eredetű konfliktusaikat.

Ahogy múlt az idő, s változott a világ, a politikai másképp gondolkodó megnyilvánulásait és a freudi pszichoanalízis ihletésében írott József Attila-szövegeket sem lehetett tovább titkosítani. A lappangó-felbukkanó kéziratok előbb-utóbb eljutottak értő olvasóikhoz, ugyanekkor azonban az irodalomtörténet-írásban is megkezdődött a tabudöntögetés időszaka. A nyolcvanas évek végén egyre szabadabban lehetett már írni és gondolkozni a költő eszmei tájékozódásairól, pártvonzalmairól, lélekelemző verseiről. Mi több, a „betegség” néven elhíresült szindrómáról is, mely – a köztudatban meggyökereztetett diagnózishoz képest – korántsem tudathasadást, genetikusan öröklődő elmebajt jelentett, hanem krónikus szocializációs és identitás-zavart, amelyet a hányatott sorsú, apátlan-anyátlan költő beilleszkedési problémái idéztek elő. Mindez visszamenőleg is magyarázatot kínálhat a köznapi megítélés szerint „deviáns” megnyilvánulásokra, melyeket a költői-gondolkodói kreativitás felhajtó erőiként is azonosíthatunk.

Azt hihetnénk, hogy a rendszerváltás óta már nem korlátozhatják ideológiai szempontok értékítéletünket. Ám ne ámítsuk magunkat: a sokféleség szabadsága is veszélyeztetheti tisztánlátásunkat. Először a kilencvenes évek elején, a politikai átalakulás idején próbálták kiönteni – ahogy mondani szokták – „a mosdóvízzel a gyereket is”, azaz ki akarták tessékelni az „átkos” rendszer által kisajátított költő verseit az iskolai tananyagból. Szerencsénkre, a veszély elmúlt: József Attila mindmáig fölfejthetetlenül gazdag és komplex életműve helyt állt önmagáért – dacolva a torzítási kísérletekkel és a félreértésekkel.

Ám a helyzet ma sem túl kedvező. Olykor méltatlan, dehonesztáló támadások érik az etikus magatartásmintát felmutató költőt. Egy újkori ítész nemrégiben életvezetési hibákat, következetlenségeket olvasott rá, hogy kikezdje az „átkos” rendszer első számú költőjének ideálképét, s érvénytelenítse morális mintaként funkcionáló verseit. Pedig József Attila lírájában éppen a tűrhetetlen élethelyzetekkel való szüntelen viaskodás eredménye tükröződik; a morális tartás titka az örökös küzdésben és az önfelmentés szándékától is mentes, kíméletlen-következetes önreflexióban rejlik.

Nála semmi nem szokványos, még halálának módja sem – ezért végképp nem lehet köznapi norma alapján megítélni szimbolikus cselekedeteit. A zsenialitás ugyanis köztudomásúlag „atipikus”: az átlagember észjárása képtelen rekonstruálni az alkotó ihletének működését. S egyáltalán nem azért, mert a „lángész = őrült” – vagy a kirekesztettség élményét rezignáltan tudatosító költő öndefiníciójával: „bolond” lenne. József Attila „másságának” titka: intuitív-kreatív szellemisége, melynek révén mindig meg tudta találni a kimondhatatlan megfogalmazására alkalmas közlésmódot…

Napjainkban azonban a politikai indíttatású detronizáló törekvéseknél is veszélyesebb lehet az irodalomtudományon belüli szemléleti megosztottság. A József Attila költészetét is másféle nézőpontból elemző, új diskurzus szemmel láthatólag igyekszik eltekinteni a versek eredetére, a költő személyére, biográfiájára és ihletének természetére vonatkozó ismeretektől – tehát száműzné az értékelésből mindazt, amivel a befogadó érzelmileg azonosulhat. A szövegközpontú analízissel sterilizált életmű azonban előbb-utóbb óhatatlanul elidegenedik mindazoktól, akik a mélyebb megértés reményében hívják segítségül a megértésre vezérlő műveket.

A 2002. december 3-án alakult József Attila Társaság tagjai – irodalomtörténészek, tanárok, kutatók, egyetemi hallgatók – annak idején abban a reményben szövetkeztünk, hogy a költő születésének centenáriumát országszerte méltóképpen ünnepelhessük meg. Sejtettük persze, hogy már-már a lehetetlennel határos feladatra vállalkozunk, hiszen a köztudat szerint József Attiláról már mindent megírtak, amit lehetett, képtelenség róla újat mondani – holott ez a tévhit csakis érzéki csalódásból fakadhat.

Valójában a József Attila-kultusz, az idővel arányosan, mind kuszábbá vált, s múltunk ugyanúgy össze van benne torlódva, mint a szőnyeg alá söpört, kibeszéletlen történelmi tapasztalatainkban. Kérdés: bevallható-e a múlt anélkül, hogy ne kavarodna föl a kollektív emlékezést jelképező folyó – a „zavaros, bölcs és nagy” Duna – hullámaitól görgetett hordalék és iszap? Nyilván nem – de hát ez sem baj.

Leülepszik, ha nem is illan el, bajunk – de a tisztázó emlékezés révén „finomul a kín”. S talán nemcsak bennünk – akik magunkra vettük a költő „nehéz emlékeit” –, hanem mindazokban, akik számára világosabb, könnyebben befogadható lehet ezután József Attila bonyolultságában egész, kikezdhetetlen életműve.

S előbb-utóbb talán majd emlékezni is jó lesz.

Megjelent Valachi Anna Irgalom, édesanyám. A lélekelemző József Attila nyomában című kötetében Az utókor tükrében című fejezet befejező szövegeként. (Háttér Kiadó, Bp. 2005. 446-450. p.)

Szószedet Google kereséshez: JA versek, Valachi Anna, Balatonszárszó, Budapest télikert, irodalom, könyv, tanulmány, lélekelemzés, pszichológia.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük