Gepnarancs

Nézem ezt a derék embert, ezt a miniszterelnököt, amint áll, vagy ül, vagy valami más tekintélyes, fontos dolgot művel az árvízvédelem érdekében, és megtelik pacsirtaszóval az én szívem.

Magyarország, illetve akkor még leánykori nevén a Magyar Köztársaság 2003. április 12-én népszavazással erősítette meg csatlakozását az Európai Unióhoz. Nos: én nem szavaztam meg.

Apám az ötvenes évek elején született. Harmadik gyerek volt, és az első fiú. Csak ennek köszönhette, hogy egyáltalán megszülethetett.

Van a világon egy ilyen nem tudom, de mondjuk, hogy ember, akit teljesen mindegy, hogy minek hívnak, de a történeti hűség kedvéért írjuk le, hogy Sántha Péternének hívnak, nos ez a valakinek tűnő valami előterjesztett a jelek szerint valamit. Különösebb jelentősége nincsen, csak a szokásos napi idegbaj, de azért ne hagyjuk szó nélkül.

Ennek a magyarországnak a jelenlegi közállapotai semmilyen, halványan is pislákoló reménysugarat sem irányítanak a demokratikus berendezkedésben azért hobbiszinten, valamint megszokásból még reménykedők szemei közé. Mutatok én most egyet.

Hát, íme, megleltétek hazátokat: ezzel a mostani trafikmentéssel (komolyan, már várom a selmecigabi-féle teszkókiflimentési kormánybiztosságot) már-már szinte kiérdemeltétek a Don Corleone-díj polgári fokozatát.

Magyarország miniszterelnökének, közelgő születésnapja alkalmából.

Az úgy volt, hogy néhány éve feleségem kedves ajándékkal lepett meg: egy egész évre szóló újság-előfizetéssel. Volt is öröm!