Különösen, mivel a történelem során számos példával találkozhatunk arra, hogy különböző méretű csoportok, államformák, ideológiák jöttek, majd tűntek el az idő forgatagában. Miközben lassan, de biztosan számos olyan jellegzetessége van a csoportoknak, melyekre nyugodtan elmondhatjuk, hogy a bennünk élő történelem részét képezi. A szó szerint bennünk, a génjeinkben élő történelemre gondolva, és csak kisebb mértékben számba véve a ránk rakódó társadalmi hatásokat. Mely társadalmi hatások szerepét sem szeretném természetesen lebecsülni.

Ez a belénk írt történelem még olyan, látszólag bonyolult jelenségekben is tetten érhető, mint például a tanár társadalmi szerepének kialakulása. Azonban szemléltetni ennél sokkal nyilvánvalóbb jelenségen, a vezető szerep kialakulásán sokkal egyszerűbb. Mert az akár napi élménye lehet mindenkinek, hogy egy magára hagyott csoportban elég gyorsan kialakul az a szerep, ami a csoport akár formális, akár informális vezetőjének kiválasztásához, kiválasztódásához vezet. Annyira nyilvánvaló ez a jelenség, hogy sokan azt kérdezik ezek után, hogy jó, de mi ebben az érdekes. Ilyenek vagyunk, kész. Ugyanakkor mások erre talán azt gondolják, hogy ez így nem teljesen igaz, mivel a demokrácia a közösség uralma, és mit fecsegünk ennek kapcsán evolúciósan determinált vezetőről. S ebben talán igazuk is van abból szempontból, hogy nem determinálódik a vezető személye. Ám, ha belegondolunk, akkor a demokrácia is elsősorban egy vezető kijelölésének a módjában mutatja a legmarkánsabb eltéréseket.

Nem szaladnék azonban előre ennyire, inkább tekintsünk vissza a messzi múltunkba, illetve jelen rokonainkra. A messzi múltunk a főemlősök kialakulásának ágai és bogai közé vezet, míg a jelen rokonsága a főemlősök jelen csapatait mutatja. Arra nézve, hogy őseink csoportokban éltek, ott vannak a régészeti bizonyítékok. Fogadjuk tehát el. Arra nézve pedig, hogy például a csimpánzok igen közeli rokonaink, ott vannak a genetikai bizonyítékok. Fogadjuk el tehát ezt is el. Ha akár egy természetfilmet megnézünk eme közeli rokonainkról, akkor a sok olyan hasonlóság között, mint amilyen a csoportos agresszió is, vessünk egy pillantást a csapat hierarchiájára. A vezető szerepben ott fog feszíteni egy alfa-szerepű egyed, aki a csapat formális vezetője. S persze informális vezetője is, mert amikor megrendül benne a bizalom, akkor kihívja egy trónkövetelő, és letaszítja a vezetésből. Ha tudja. Ha pedig bármi baj éri a vezetőt, akkor a csapat új vezetőre tesz szert rövid időn belül. Tehát megállapíthatjuk, hogy a főemlősök csapataiban nagy a hajlandóság arra, hogy hierarchikus vezetés alakuljon ki.

Ennek fényében talán már nem is annyira meglepő, hogy az emberi történelem hajnalán is megjelent a csapat vezetője. Ez a szerep pedig konzervatív módon öröklődött át a társadalmasodás későbbi szakaszaira. Arra nézve, hogy a törzsi szerveződés során szinte mindig jelen volt egy formális vezető, a törzsfő, arra nézve biztosnak tekinthető ismereteink vannak. Márpedig egy eszközkészítő, a környezetével dinamikus viszonyban, és a többi törzzsel háborúban, vagy kereskedésben álló törzs már igencsak komoly „társadalomnak” számíthat a hordához képest. Ugyanakkor a bonyolultsággal együtt megjelent a formális és informális vezetés szétválása is. Elvégre lehet, hogy a törzsi hierarchia élén a törzsfőnök állt, de ha döntéseiben ki kellett kérnie a sámánnak, vagy a törzs véneinek, a szenátusnak a tanácsát, akkor a tényleges vezetés nem az ő kezében összpontosult. Erre a jelenségre a későbbi korok, a papi arisztokrácia szerepének változása szép példákkal szolgál. Miközben ennek során folyamatosan elkísérte az emberi társadalmat a horda alfa-szereplőjének kiválasztási igénye. Így a legnagyobb birodalmak legnagyobb császárai is tekinthetők a hordalét alfa-hímjének, alfa-nőstényének absztrakt utódaként. S ahogy a hordában kialakult hierarchia ellen nagyon ritkán lázadnak fel a tagok, a humánetológiai megközelítés azt is megmagyarázza, hogy egy létező, és stabil társadalmat miért csak ritkán ráznak meg belső elégedetlenségek.

Egyébként ez azt is megmagyarázza, hogy a családon belüli erőszak áldozatai miért olyan nehezen képesek szabadulni a csapdahelyzetből. Sok szempontból ugyanis a család is felfogható úgy, mint egy mini-horda, melynek alfa-szereplője a hatalom birtokosa. Ilyenkor a „beosztottak” szemében korántsem biztosan triviális, hogy belülről próbálják ezt a hatalmi rendszert szétrobbantani. Sokszor előfordul, hogy miközben minden észérv amellett szólna, hogy az autoriter, erőszakos frátert nagy ívben otthagyja valaki, egyfajta belső gát dolgozik ez ellen. Mert életbe lép a behódolási mechanizmus, ami normális körülmények között, a csoportokban élő állatoknál a csapat stabilizálásában nagy jelentőségű. Egy komplex társadalom részeként működő családnál azonban felérhet egy szociális öngyilkossággal, ha túlsúlyba kerül. Kikapcsolja ugyanis azokat a mechanizmusokat, melyek lehetővé tennék, hogy a nagyobb egység érdekében, az utódnevelés, illetve a társadalmi produkció érdekében könnyen megszűnjenek a túlzottan autoritánus minihordák. Miközben persze azt is láthatjuk, hogy ezek vezetője a behódolási reflexszel éppen úgy képes visszaélni, ahogy a „cirkuszt és kenyeret” elvét valló diktátorok.

De a vezetőre átruházott alfa-szerep nem csak az autoriter, diktatórikus társadalmakra igaz. Az egyes társadalmak, az egyes országok, de akár az egyes termelési egységek esetében is azt látjuk, hogy a közösségnek saját külön bejáratú vezetője van. Absztrakt módon akkor is, ha ez a „vezető” egy komplexebb rendszerben jelenik meg kifelé. Mert hívhatják igazgató tanácsnak, ami önálló pontként jelenik meg a beosztottak felé, általában van egy még szűkebb kör, illetve egy vezérigazgató, aki a tényleges alfája a szervezetnek. Ahogy a legdemokratikusabban megválasztott parlamentnek is van általában elnöke, és a miniszterek egyletének is van saját elnöke. Ha tehát a horda-analógiát kiterjesztjük országos szintekre, akkor a demokrácia sokak számára csak a vezetés belső struktúrájában és a vezető megválasztásának, kijelölésének módjában fog eltérni az alternatív rendszerektől. S talán ezzel magyarázható az is, hogy sokan miért intézik el egy vállrándítással azt, ha a vezető a demokrácia alternatívájáról kezd vizionálni. Azonban az is tény, hogy a rendszer csak addig működik, amíg egyfajta belső hegemónia tud működni.

Mert amikor ez elkezd bomlani, akkor megjelennek az alternatív trónkövetelők, akiknek a sikeressége az egyes hordatagok által megélt egyensúlyvesztéssel arányos. Miközben az is nyilvánvaló, hogy minél számosabb a tagok száma, minél kevesebb az arányosan elosztható erőforrás, annál inkább válik a horda, bocsánat társadalom vagy birodalom egy túlmelegített kuktához hasonlóvá. Melynek feszülése közben először a külső rétegek, a perifériák kezdenek leválni. Majd végül egy alaposabb megrázkódtatásnál az egész szétpattan, s kisebb darabjai saját vezetőt választanak, vagy a kukta darabjait új módon összerakva újabb társadalmi modell mentén választódik ki az újabb vezetés. Így bennünk él tovább az, hogy az emberi közösségek alakulása sokszor kedvezett a birodalmasodásnak, de nem kedvezett azok fennmaradásának. Etológiai múltunk tehát sok szempontból hat történelmünk ciklikusnak tűnő alakulására. melynek dinamikájával már külön tudományterület foglalkozik.