Amikor ezer vagy száz éves távlatból, felülnézetből ítéljük el nagyjainkat, akkor két rokon hibát ejtünk: az egyik tényező, melyet figyelmen kívül hagyunk, a civilizációs fejlődés. A középkori módszerek attól középkori módszerek, hogy a maguk korában és környezetében bevett szokások, elfogadottak voltak. Azóta humanistábbak lettünk, mégse vetjük meg valamennyi, maradi felfogású ősünket. Sokáig teljesen természetesnek vette a társadalom, hogy a csirkefogókat kukoricán térdepeltetik, neadjisten felakasztják. Nem is tudom, hol hajtanak végre jelenleg is kivégzéseket, valami „Kolombusz” vagy mi a neve a helységnek.

1000 éve történt, könyörgök! Más az ingerküszöb. Más az értékrend. Egy illemtankönyv elévül 1000 év múltán, az államalapítás, mint látható, nem. Mellesleg arról se vagyok meggyőződve, hogy 20. századi rendszerek prominensei még üldözendők. Mások voltak, másként gondolkodtak az emberek. Egy korszellemet szolgáló tett nem vethető össze egy közönséges útonállással, amely korszakokon átnyúló, időtlen, örökzöld vétek. Változhatnak a normák, esztendők leforgása alatt is. Amit akkoriban, a diktatúrában, az uralkodó ideológiától megrészegülve helyesnek lát az illető, eltérő megvilágításból esetleg felülbírálja. Ha Csatáryt, Mátsikot meg is hurcoljuk, azt feltétlenül komikusnak érzem, hogy középkori királyok emberi jogok melletti elköteleződését kérdőjelezzük meg. Gizella királyné (984-1059) meg nem gyantáztatta a muffját, hát milyen gáz, nem?

A másik hibánk, hogy nem vagyunk tekintettel az alapvető emberi tökéletlenségre. Tudtommal egyetlen ember volt tökéletes, de valójában ő sem ember volt, hanem isten. (És a cölöpön csüngve ő is kétségbe vonta az Atya jóindulatát!) Ha Szent István nem, melyik vezérünk méltó arra, hogy munkájáról megemlékezzünk? Hunyadi Mátyás? Ferenc József? Horthy Miklós? Kádár János? A mérvadók mutassanak rá arra a történelmi, de akár tudományos alakra, amelyik bűntelen. Mert letűnt korok letűnt politikusait elfelejthetjük. Na de a középiskolai szöveggyűjtemény is tele van gazemberek neveivel!

Ady Endre nemi beteg, korabeli sztriptízbárba járó, öregkorára pedofil vonzalmú alkoholista gyökér volt. Mint magánember. Ma egyként, nemzeti szimbólumnak tisztelik őt a baloldali és a jobboldali honfitársak, művészetének (nem magánéletének!) más-más aspektusaira helyezvén a hangsúlyt. Pedig a mindennapokban mindenki irtózik a piszkos, perverz kurafitól. Ellenben ha életműve (mely életének csupán egy részhalmaza) eljut valamilyen magasságba, ha valamit a faszán kívül kipakol, később erre az értékre kerül a fókusz. Miért koncentrálnánk a szemétre, ha gyémánt is akad? Lédához fűződő kapcsolatát lehet, talán hasznos is kritizálni. Ám holmi nőügyek miatt kár lenne az összes Ady Endre utcát átkeresztelni Teréz anyára.

József Attila késes pszichopata volt (azt most meg sem említem, hogy kommunista), a civil szférában. Kerülték is a nők, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Ettől rosszabbak lettek a költeményei? Nem, pont ettől lettek érdekesek, izgalmasak. József Attila átlagjóskaként biztosan nem vált volna szépirodalmi klasszikussá. A hányattatott, nyomorult élet olykor kifejezetten szükséges a megfelelő alkotáshoz.

Azon meg, az Ég szerelmére, végig se menjünk, hogy államunk vezetői a navigálással összhangban mi mindent cselekedtek!

Ki nem „fenevad”? Ünnepeljük kizárólag az ápolónőket? Bár ők se feddhetetlenek, ugyebár.

Egyáltalán volt alternatívája? Istvánnak sikerül stabil államot rögzítenie, ha hagyja dúlni-fúlni a lázadókat? Aligha. Móresre kellett tanítania, el kellett rettentenie. Mi persze nem csinálnánk ilyet már. Ő vérengzés által tudott egységet, hosszú távon biztonságot teremteni. Legyünk körültekintőek, vegyük számba az enyhítő körülményeket, Szent Istvánnak is kijár a korrekt megközelítés.

Nem a relativizálás a baj, sőt, minél többet tudunk Istvánról, annál jobb. A baj az összemosás, a disztingválás mellőzése, az úgymond „személyeskedés”. Igen, mészárolt, nem árt leszögezni: példáját ebben nem követjük. Viszont: a rombolás mellett épített is? Miért nem az építményt csodáljuk? Értékeljük külön a sakkfigura mozgását és azt a személyt, aki mozgatja.

Balavány György ezzel kezdi, és ezzel be is fejezhette volna: „István király politikai teljesítménye vitathatatlan.” Valóban. És? Augusztus huszadikán politikai teljesítményét dicsérjük. Nem válogatott kínzásait. István örökségéből eldobjuk magunktól azt, amit el kell, elvisszük magunkkal azt, amit el kell. Augusztus húsz szóljon az utóbbiról.