Ízlelgessük kicsit a gondolatot. A sakk, ugye, perzsa-hindu eredetű játék, a go vitathatatlanul kelet-ázsiai. A sakk lényege a stratégiai győzelem, a go lényege – nagyon durván fogalmazva – az ellenfél bekerítése és bekebelezése. De ne lovagoljunk a fogalmakon! Tudjuk, hogy van tai-chi, és ezek szerint most már van egy Ma Tol-chi is, ami a kínai hagyományok oly mértékben sajátos értelmezése, hogy az embernek kedve volna felhívni rá a Pekingben (Beijing) székelő Vízparti Történet Társaság figyelmét. Mert azt, hogy kicsoda Matolcsy mester, mindannyian tudjuk. Ám ki volt ez a gyanús ázsiai, Szun Ce?

Először is, a neve kiejtése nem mindegy. Eredetileg Szun Wunak hívták volt, született Kr.e. 544-ben, meghalt Kr.e. 496-ban. Azért Ce, és nem Wu, mert a klasszikus kínaiban a „Ce” jelző azt jelenti: „gyermek”. És csak a legnagyobb bölcseknek, filozófusoknak jár ki. Lao-Ce, Meng-Ce, Csuang-Ce, Kong Fu_Ce… A kiejtése olyan, mintha a torkunkból mondanánk egy nagyon kurta „cö” szótagot. Mivel azonban a kínai nyelv latin betűs helyesírását csak ebben a században legalább háromszor megváltoztatták, a most használatos pinjin átírás szerint hivatalosan Sunzinek írják. Érdemei azonban számosak. Eredetileg Wu fejedelemségben született, és kitűnt minden katona közül szelídségével és taktikai érzékével. Ezt Wu uralkodója, Helü ki is használta, így legyőzhette Chu szomszédos fejedelemségét. Szun Ce – maradjunk most már a magyaros kiejtésnél – legendás hadvezér lett, soha csatát nem veszített, bár az volt a vezérelve: „Azt a háborút nyered meg, amit el sem kezdtél”. Bölcs és szelíd ember volt, Kína dísze. De biztos, hogy a mi Ma Tol-chink ismeri a Háború művészetét? Lássunk néhány idézetet.

„Ha úgy vezetjük a háborút, hogy a győzelem sokáig várat magára, akkor eltompítjuk fegyvereinket, letörjük a hegyüket; fallal körülvett városokat ostromolva erőnk megtörik; ha seregünket sokáig tartjuk távol (a fővárostól), az ország nem bírja majd el a költségeket.”

Nocsak.

„Minden hadviselésnek törvénye, hogy legjobb épségben hagyni az (ellenséges) országot, elpusztítani már nem olyan jó; legjobb épségben hagyni (az ellenség) lü-it, szétverni őket már nem olyan jó; legjobb épségben hagyni (az ellenség) cu-it, szétverni őket már nem olyan jó; sőt legjobb épségben hagyni még a wu-kat is, szétverni őket már nem olyan jó. Ezért száz harcot vívni és százszor győzni nem a legjobb a jók között. Nem is harcolni, mégis alávetni az ellenséges sereget: ez a legjobb a jók között”

Bizonyos alapelvek:

„Minden hadviselésnek törvénye legyen, hogy magaslaton állókra ne támadjunk (alulról), dombról lefelé jövőkkel ne szálljunk szembe, cselből menekülőket ne kezdjünk üldözni, harcra kész katonákat ne támadjunk meg, csalétekként kitett fegyvereknek ne essünk áldozatul, hazatérő seregnek ne álljuk el az útját, körülzárt seregnek biztosítsunk egérutat, végső szorultságban levőket ne nyomorgassunk tovább, pusztasággá lett vidéken ne maradjunk meg.”

És tovább:

„Vannak tehát utak, amelyeken nem szabad járnunk, vannak hadseregek, amelyeket nem szabad megtámadnunk, vannak városfalak, amelyeket nem szabad megostromolnunk, vannak területek, amelyeken nem szabad felvennünk a harcot, és vannak fejedelmi parancsok, amelyeket nem szabad elfogadnunk (végrehajtanunk).”

Bizony, bizony. De vajon olvasta-e Matolcsy mester ezeket a szavakat? Valószínűleg nem. Az ugyanis a helyzet, hogy a „Háború művészete” egy nagyon rövid, körülbelül ötven oldalas írás. Jegyzetekkel együtt. Ezzel szemben a klasszikus kínai próza gyöngyszemeit – Nyugati Utazás, Vízparti Történet, Szép asszonyok egy gazdag házban – nem lehet megúszni ezer oldal alatt! Rövidségben csak a Tao Te Ching mérhető ehhez… az még kurtább. De jó is…

Mi történhetett? Ránézett a könyvespolcra, kiválasztotta a legvékonyabb füzetet, mert nyitni kell Keletre, méghozzá nagyon, elolvasta a szerző nevét és a fülszöveget – aztán megszólalt. Hogy aztán erről mi a véleménye azoknak, akik véletlenül ismerői és barátai a kínai kultúrának, az már nem az ő dolga.

Van tehát tai-chi és van Ma Tol-chi.

Ez úton kérek elnézést minden szakértőtől: írásomban következetlenül váltogattam a különböző átírásokat…

Fő, hogy a chi áramlik.

A Ma Tol-chi.

Szele Tamás