Mert csakugyan: mi formálja az ember identitását 18-19 éves koráig? A családja, közvetlen környezete, a különböző médiumok mellett bizony: az iskola. Az első kettő magánügy, a harmadik minél szabadabb annál jobb, ami eddig többé-kevésbé el is volt mondható róla (az internetről legalábbis), csak a médiatörvény és az ACTA próbál belerondítani.
Lássuk hát, mi a helyzet az oktatással!
Módszer
A tanítási módszerek vajmi keveset változtak az utóbbi évtizedekben – az egyetlen pozitív fejleménynek talán csak az tekinthető, hogy most már nem osztogathat körmösöket büntetlenül a szadista fajtája.
A tanár – mint mindig: tisztelet a csekély számú kivételnek – az esetek többségében továbbra is a megkérdőjelezhetetlen hatalom: miután besétáltál az osztályterembe, és elfoglaltad a helyed a padban, ugyanaz a neved, mint mindenkinek: Kuss.
Az osztály bölcs tanítója, amint belép, vigyázzba áll mindenki, majd jelentenek neki.
Egy tanítási óra abból áll, hogy egy ember beszél háromnegyed órán át, a maradék 30 pedig sebesen körmöl – vagy nem. Ha néha feltesz pár kérdést – amire a stréberek, seggnyalók igyekeznek válaszolni – azt már interaktív oktatásnak nevezzük.
Dolgozatírás? Ha lelkiismeretesen bemagoltad az anyagot, és az oktató kedve szerint válaszolsz a kérdésekre, okos vagy. Amennyiben kreatívan állsz a kérdésekhez, önálló gondolataid vannak, tehát használod az eszed – link semmirekellő. Ha vitába szállsz a tanár véleményével, büntetés vár rád.
Csapatmunka tulajdonképpen csak és kizárólag itt van: a tananyag, az oktatási módszer megtanítja neked, hogy ha jó eredményeket akarsz elérni, nem kell mást tenned, mint diszkréten csalni.
Lefordítva és összegezve tehát, az iskola a következőkre tanít meg: az, hogy jóban vagy a főnökkel sokkal fontosabb, mint a valós tudás, az önálló gondolkodás pedig kifejezetten káros számodra. Az osztálytársaidnak azonban mutasd az ellenkezőjét, mint a oktatónak: azt, hogy igazából utálod a tanárt, nem érdekel a tanulás és a jó eredményeket puskázással, súgással éred el, tehát: légy képmutató! Ez az egyetlen járható út.
Ezzel fel is készültél az Életre, hogy maradéktalanul beilleszkedhess a magyar társadalomba. Gratulálunk, nyertél!
Nyugati országokban a tanórák alatt a diákok megtanulnak csapatban dolgozni, együttműködve, és kreatívan kell megoldaniuk a feladatokat – ezen képességek alapján (is) kapják a jegyeiket, és ily módon szerzik meg a szükséges tudást. A nemzetközi trend egyértelmű: a lexikális tudás, és a magányos észosztó szakemberek szerepe visszaszorul, helyére az innováció és a hatékony team work kerül – erre a gondolkodásra van szükség a munkahelyeken, és az élet minden területén. Aki ezt habozik belátni, az lemarad – és nyithat Kelet felé.
Vajon lehetetlen vállalkozás volna ezt a szemléletmódot meghonosítani hazánkban?
Tantárgyak
Az, hogy miként látja az ember saját magát, és helyét a világban, elsősorban azon múlik, hogyan értelmezi a emberiség történelmét és a kultúrát.
Nyilvánvalóan megkerülhetetlen, hogy képesek legyünk minél absztraktabban és logikusan gondolkodni, amire a matematika tanít meg minket, ahogy az is fontos, hogy a lehetőségekhez mérten minél részletesebben ismerjük a természet törvényeit – ezeknél a tárgyaknál azonban – normális emberek esetében – nem merül fel a részre hajlás esélye: nem hallottam még nemzeti fizikáról, vagy szociáldemokrata földrajzról. Szerencsére.
Nem úgy a történelem.
A tananyag viszonylag korrekt a XIX. század végéig, egyetemes képet ad az emberi civilizáció történetéről, összefüggéseiben mutatja meg a folyamatokat, és a felbukkanó eszmék, a technológiai fejlődés hatását sem hagyja figyelmen kívül. (Az egyetlen kifogásolható elem talán csak az, hogy újkor történelmében alig tanulunk valamit az Európán kívüli világ fejlődéséről, pedig.) Amilyen átfogó képet kapunk az őskortól a 100 évvel ezelőtti eseményekig, úgy rohanunk végig pár hónap alatt a maradékon – ezzel a tudással felvértezve kell tehát értelmeznünk az aktuális eseményeket. Gyakorlatilag az 1920-as ’30-as évek perspektívájából: a 2010-es éveket.
A középkori és a XIX. századi történelmi Magyarország idealizálása, az aranykor képében való láttatása, Trianon máig feldolgozatlan traumájával és a mindenki által gyűlölt szovjet megszállással keverve azt eredményezi, hogy a fiatalok a Horthy-rendszert tekintik példaképnek, vagy legalábbis folytatandó hagyománynak.
Akkor miért hüledezünk, ha ma már minden harmadik 18-37 év közötti a Jobbikkal szimpatizál? Vagy nem ezt akartuk? Nem ezt akartátok, tanarak?
Ezt is elkúrtuk ám. Példaképnek ugyanis az emberi jogokat, a konszenzusra épülő, valós társadalmi egyeztetéssel működő demokráciát kellene állítani, és részletesebben kellene bemutatni a jelenkori Magyarország helyzetét a szabad piac világában, Európában és a Földön.
Kultúra
Az irodalom, az ének-zene és a rajz és vizuális kultúra tárgyaknál még ennél is rosszabb a helyzet: olyan érzés fogja el az embert, mintha nem 2012-t, hanem 1932-t írnánk.
Az irodalomban – akárcsak a történelemben – a középkor alkotásai dagasztják hazafias érzelmeinket, az aranykor pedig a XIX. század és a századforduló. Nem állítom, hogy felesleges Petőfi Sándort, Ady Endrét beletenni a tananyagba, de nem túlzás az egy kicsit, hogy fél évet szánunk a verseik elemzésére – fejenként? A magyar irodalom megszűnt József Attila tragikus halálának pillanatában?
A zene egyenlő a klasszikus zenével, a film nem tekinthető művészeti ágnak, az internet pedig egyáltalán nem is létezik?
A 9,9 millió audiovizuális analfabéta országában meg kell-e lepődnünk azon, hogy a magyar film és a könnyűzene olyan színvonalú, amilyen? Aligha.
A művészet tudtommal – így vagy úgy, de – a jelenre reflektál: akkor mi miért akarunk a múltban élni? Megmondom: azért, mert félünk szembenézni a mával és a közelmúlttal. Tennünk kellene ugyanis néhány fájó felfedezést. Ez az elfojtás pedig ugyanolyan szépen fejlődő skizofréniához vezet az egész társadalomban, mint a feldolgozatlan traumák az egyénben. Megvárjuk a tudathasadást?
A magyar értelmiség képtelen volt lépést tartani, pontosabban felzárkózni a nemzetközi kultúrához. A rendszerváltás ugyanolyan elfuserált volt kulturális, mint politikai és gazdasági szempontból. Leülhettek, egyes.
Mind a három téren az itthon maradó fiatal értelmiség feladata és felelőssége, hogy az elődök hibáit kijavítva, azokból tanulva mentse a menthetőt.
Vannak olyan bekezdések/gondolatok – különösen a történelemről szóló részben -, amelyekkel tökéletesen tudok azonosulni. Számtalanszor tapasztaltam, hogy a diákok természetes módon kíváncsiak, szeretnének kommunikálni, nem pusztán a törzsanyagra, hanem a tanár véleményére, tapasztalataira is kíváncsiak lennének. És ők is gondolkodnának, nem csak gépekként nyikorognának a padokban.
Máskor pedig egész egyszerűen csak beszélgetni szeretnének. A reálórákon erre nincs mód, s többnyire a humán szakos kollégák is menekülnek a “beszélgetős, gondolkodós” percek elől.
Azt hiszem, szerencsés, ha az ember nyelvtanár, mert akkor van lehetősége kicsit közelebb kerülnie a diákokhoz, és van módja arra -amire gyakorlatilag a tözsanyagot “beléjük öntő”
.folytatom “beléjük öntő” csinovnyikoknak nincs: interaktív módon, egy bizonyos szint fölött már projektmunkával dolgozni.
Az utóbbi évtized azonban ijesztő ökörségeket is produkált: sírva menekültem a közoktatásból, amikor a szakiskolás gyerekeket, akiknek igen jelentős része sajnos az anyanyelvi alapokkal sem volt tisztában, projektmódszerrel kellett volna idegen nyelvre tanítani. Meggyőződésem, hogy igenis vannak olyan körülmények, amikor a sikkes, lemajmolt módszer nem alkalmazható. Vagyis: nem lehet egy módszert a körülméynek ismerete nélkül mindenhol szentnek és sérthetetlennek tekinteni.
A helyzet az, hogy az oktatás egy lassan fejlődő terület. Higgyük el, hogy VAN fejlődés, és jó irányban történik, csak lassan, nagyon lassan. Ennek több oka is van. Csak hogy egyet mondjak, az idős pedagógustársadalom, akik nem tudnak/tudtak alkalmazkodni a modern kor technikai vívmányaihoz. Gondoljunk bele, hogy míg az elmúlt 10 évben milyen technológiai fejlődésen ment át a világ, addig abban a 10 évben jóformán semmit nem lehet a közoktatásban megváltoztatni.
Régen (még az én gyermekkoromban – 80-as évek) csak a lineáris oktatás volt elképzelhető, manapság kezdik csak el forszírozni a projektalapú csapatmunkát már az iskolában is, és ez nem véletlen, de itt is társadalmi változásoknak kellett bekövetkeznie, hogy egyáltalán az oktatásban ez felmerüljön igényként.
Gondoljunk abba is bele, hogy az oktatásba új pedagógiai módszereket nem lehet hipp-hopp, egyik napról a másikra bevezetni, hiszen számos olyan veszélyt jelentene, amelye évekkel később a teljes társadalomban jelenne csak meg, amit már orvosolni nem lehet. Ezért szükséges körültekintően, kutatásokkal megalapozva, évek munkájával létrehozni az új módszereket.
Aki a közoktatásban dolgozik, és van egy kis nemzetközi kitekintése, rájöhet arra, hogy a hazai oktatás nincsen sokban lemaradva a külfölditől, hiszen mint említettem, nagyon lassan mozdul a közoktatás bármilyen irányba is.
Azt javaslom mindenkinek, hogy aki bírálni kezdi a hazai közoktatást, először jusson eszébe mindez.
Nem tudom, a cikkíró hány éves, de rég járt iskolába(n), az biztos…
Digitális analfabéta tanárok? Ahányat ismerek, mind használja az internet meg általában a technika vívmányiat mint eszközt (wikipedia – hoppá, PowerPoint, ismeretterjesztő oldalak, filmvetítés, stb.)
A történelem szubjektív? Hát, jó reggelt! Miért, mikor nem volt az? “A történelmet a győztesek írják”. Mellesleg, számos európai országban (nemcsak Románia, Szlovákia, de Németország, Franciaország, stb.) igencsak “érdekes” dolgokat tanítanak a XX. századról…
És hogy az irodalom megállt József Attilánál.. meg csak a múltbarévedés… ne haragudjon, kitört belőlem a kacagás. Amúgy árulja el, SEGGELVE HOGYAN LEHET VERSET ELEMEZNI?
Jó ,tudom, lényeg, hogy mindenki menjen mérnöknek meg IT-szakembernek. Az valóban hasznos. A humán értékek meg haljanak csak ki… Úgysincs elég depressziós, magárahagyott polgár meg válás az országban és a gyerekek száma is túl sok. Ezek a humánosok meg egyébként is folyon ÖNÁLLÓ GONDOLATOKAT terjesztenek… az meg mindig kényelmetlen volt a HATALOMNAK…
Neked rendkívül komoly problémáid vannak a szövegértéssel.
“ha jó eredményeket akarsz elérni, nem kell mást tenned, mint diszkréten csalni”
“amennyiben kreatívan állsz a kérdésekhez, önálló gondolataid vannak, tehát használod az eszed – link semmirekellő.”
— nem tudom hová jártál, nekem más élményeim vannak. ettől még persze sok átalakítás ráférne az oktatásügyünkre. lehetne pl. gazdasági ismereteket tanítani.
amúgy a “mi a baj a magyar közoktatással” kérdést elég kevesen tudnák korrektül megválaszolni, mert akik csinálják, közülük sokan nem látnak túl a saját portájukon. kiváncsi volnék külföldi szakemberek véleményére.
Én egyetértek a cikkel. Már az általános iskolában kiölik a kreativitást a gyerekekből, magolni kell, kérdések nélkül. Mindegy, hogy egyetemista lesz vagy burkoló a gyerek, ha azt tanulja meg, hogy van egy vezető, a tanár,, akit követni kell, és magának nem kell gondolkozni az anyagon, csak menni utána. Nincs is idő az órákon kérdésekre, még a szóbeli felelés is szinte megszűnt, mert rengeteg a leadandó anyag.
Azzal a részével, hogy Horthy-t tekinti a társadalom túlnyomó többsége példaképnek és ezt a tanár hibájának felróni, nem értek egyet!!! “Nem ezt akartátok, tanarak?” Ez egy nagyon hülye mondat! Bocsánat, de ez általánosítás. Van persze nyilván jó sok ilyen is, de ezt azért nem a tanárok hibájának vélem. Egyébként valamilyen szinten a tanár keze is meg van kötve (szüleim pedagógusok). De egyik sem befolyásolja a diákjait, és nem ők határozzák meg, mit taníthat és hogyan!!! A cikk többi része nagyjából reális, de ezekkel a panaszokkal nem a pedagógus társadalmat kéne bombázni, hanem, azokat, akik kompetensek a probléma megoldásában (és ezek jórészt nem ők)!!!
Hát ki a kompetens, ha nem a tanár? Hát kinek lenne a legelemibb joga belázadni ez ellen a begyepesedett rendszer ellen, ha nem egy tanárnak? Illetve, nem _egy_ tanárnak, hanem kb egy szakszervezetnyi tanárnak.
(mó[d]szer?)
‘…ha néha feltesz pár kérdést – amire a stréberek, seggnyalók igyekeznek válaszolni.’
fekete klára, szerinted a teljesítőket kell alázni? eltekintve attól, hogy senkit. de a cikked mutatja, hogy mi a helyzet az oktatással. az, hogy így jövünk ki belőle. méltóság, tisztelet, és becsület nélkül.
Tisztelettel megjegyezném, hogy a cikk írója kapitális tévedésben van, amikor azt gondolja, hogy az egy barbarizmus, amikor egy raklapnyi száraz tananyagot változatlan formában vissza akar hallani a pedagógus. Sok esetben interaktivitásnak helye nincs, be kell seggelni, és kész!
csak annyi, hogy ez minden de nem OKTATÁS!!!!
ez is egy vélemény…
ez egy rossz cikk
az hát. nem lenne semmi gond, ha nem akarna mindenki diplomát szerezni. Villanyszerelő, burkoló, sorolhatnám kihalóban, mindenki főiskolára, egyetemre menne, a gyengébbje még plusz pontokat is kap segítségként.
ez sem ilyen egyszerű. az iparosképzés is olyan-amilyen.
‘A munkaadók egyáltalán nem arról számolnak be, hogy nincs elég szakmunkás. Sokkal inkább arról, hogy a mai „szakik” nem elég megbízhatóak, alacsony a munkamoráljuk vagy nem elég felkészültek. Ha pedig felkészültek és megbízhatóak, akkor nem mobilisak, nem hajlandók átmenni egy másik városba a munka miatt. A helyzet sokkal összetettebb annál, hogy egyszerűen kijelentsük, nincsenek elegen. Hangsúlyozom, ma a fő baj az emberi minőséggel van. Ha minden szakmunkás mellé ellenőrt kell állítani, mert mondjuk nem lehet rábízni egy percre sem egy géptermet vagy kávéházat, akkor tényleg elég nehéz alkalmazni ezeket az embereket. Én a munkaerőpiacon azt látom, hogy a képzettségtől nagyjából függetlenül erősen felértékelődik a személyiség és a megbízhatóság. Aki megbízható, azt felveszik, legfeljebb cégen belül átképzik, a többiekkel pedig, akikkel elemi gondok vannak, nem. ‘
illetve:
‘Minden szakmunkásnak szüksége van egy erős általános képzésre is. Nem állítom, hogy Batsányi János-verseket meg a citromsavciklust kell nekik tanítani, mert azt nem szeretik, és tele vannak kudarcélménnyel az általános iskolából. Inkább valamifajta személyiségfejlesztésnek nevezném ezt. Erre egyébként már vannak működő, sikeres kísérletek. Ez a közismereti pedagógusok számára persze jelentős megújulási kényszert jelentene, de nem szűnne meg az álláshelyük.’
(forrás: http://fn.hir24.hu/itthon/2011/06/09/setenyi_most_dol_el_melyik)
nem kell ezt túlragozni. nincsenek szakmunkások, akik vannak, mennek külföldre, mert van rájuk igény, jól dolgoznak. a fiatalok meg mind diplomát akarnak, fizikai munka nem menő.