Fotó: origo
Mint tudjuk, a túloldalon sem grállovagok ülnek, mondhatni a nemzetközi baloldal prominensei pedáns, arrogáns, pökhendi seggarcok egytől-egyig, így tényleg nem árt pár koki Európa önjelölt pedagógusainak. Nem az a baj tehát, ha az illető keménykedik. Hanem ha ezzel belső gyöngeségét leplezi csupán.
Szívből sajnálom, hogy Orbán Viktor állítólagos cimborája, Silvio Berlusconi lemondott, mivel élénk és üde színfoltja volt az europolitikai palettának; helyére sajnos ugyanolyan szürkeegér kerül, mint általában. Én nem vetettem meg őt harsányságáért (sőt irigylem az életformáját, remélem, én is tinilányokat fogok kúrni 70 évesen), az ideológiai többszólamúsághoz nagyon kellett az ő polemikus hangja, ahogy cicázott a polkorrekt macskajancsikkal. Távozásával nyilván egy potenciális bajtársat veszített a szintén makacs magyar kormányfő. Aki akar, akár büszke is lehet rá, hogy az euroszkeptikus vonalat már csak miniszterelnökünk viszi az Urálon innen.
Megnyugvás, hogy azon túl viszont nem inog a trón rosszfiú alatt: Vlagyimir Putyin simán a Kreml asztalfőjén tartaná magát akkor is, ha az orosz nép nem támogatná. Putyin-alattvalóként az ember nem győzi biztonságban érezni magát – ha megállapodásra törekvő nő volnék, fix ideálom lenne a csávó. Az a napszemüveges, félmeztelenül pózoló ruszki, aki dacból elzárja a nyugatra folyató gázcsapot, leröhög a vergődő ellenzék pofájába, visszaküldi a nyugat-európai kritikust az anyjába, nos, az ellenállhatatlan. És a legszebb, hogy amikor arról pampog, hogy a szánalmas EU törődjön a maga gondjával, akkor tökre igaza van. Itt azt szokás hajtogatni baloldali berkekben, hogy milyen jó, hogy van nekünk az Európai Unió, mert Orbánt seggbe rúgja valaki. Én hozzáteszem, hogy milyen jó, hogy van az ex-Szovjetunió, mert legalább az eminens Európa is kapja az ívet. Mihez kezdenénk eme ellensúly nélkül?!
Szóval, mint a fenti ábrákból kirajzolódik, nem Magyarország kekeckedése az aggasztó, hanem hogy hiányzik mögüle a kurázsi. Orbán Viktor eleddig vagy abszolút leszarta a beérkező bírálatot, vagy magabiztosan visszapasszolta azt. Ezért engem egészen meglepett, amidőn egyszerre keserves sírásra fakadt, szemeit dörzsölgetve hüppögte, hogy mindig csúnyán beszélnek vele odaátról, és ezt ő nem bírja tovább. Nem mintha a külvilágtól való félelem teljesen újkeletű volna: nem véletlen, hogy a jámbor Martonyi János lett a külügyminiszter, az meg különösen nem, hogy ez a név elnökjelöltként is felbukkant a Schmitt-hullámok között. A Fidesz kilengéseit rendre visszafogja a megfelelési kényszer; az utolsó pillanatban, de felel az európai kérdésre. Emlékszünk Fellegi Tamás Canossa-járására, a bűnbánó konszolidációs közeledésre. Kiszolgáltatottságról tanúskodik a tehetetlen toporzékolás a világsajtó élcelődései miatt, a legmellbevágóbb azonban a paranoid szórólap-osztogatás, amelyet Berlinben követett el a KIM. Az effélék bizony a kormány kisebbségi komplexusának a tünetei, márpedig önbizalmi talapzat híján a tervezett kolosszus omlásra ítélt. Mi ez a beteges önigazolási hajlam? Ha ők maguk se hisznek önnön nagyságukban, ki higgyen?! Kizárólag a kis embert foglalkoztatja, hogy mit gondol róla a többi ember. Berlusconit meg Putyint nem.
A másik megfejtés valamelyik zamatos összeesküvés-elmélet: Orbán valóban a csődben bízik, és sorban megszabadul a Malév, a BKV és a többi terjedő daganat – talán az állam – terhétől, az elmúlás feletti siránkozás mindössze színjáték. Esetleg stratégiája az ősmagyar visszavonulás-színlelés és a törökös időhúzás, hogy a hitelvédőháló illúziója fokozza a komfortérzetet. Hamis ígérgetéssel, virtuális beleegyezéssel időt nyer, megköszöni az előzetes bizalmat, ám végül, a vihar elültével visszatáncol a szerződéstől. Magyarán orránál fogva vezeti Európát. Ebben az esetben méltó kollégája Berlusconinak és Putyinnak.
