Az 1992-es labdarúgó Eb-t a dán válogatott a „strandról” beugorva, az aktuális Európa (Hollandia)- és Világbajnokot (Németország) is legyőzve nyerte meg, mindössze a házigazda svédektől kapott ki, egy különösebb téttel nem bíró találkozón. Érdekesség, hogy a selejtezők alatt Dániában 2-0 arányban győztek a plávik, míg Belgrádban a dánok nyertek 2-1-re. Végül a jugoszlávok 14, a dánok 13 ponttal végeztek a csoportban. Jugoszláviát azonban 1992 májusában az ENSZ-embargóhoz csatlakozva az UEFA kizárta a nyolcas döntőből, és így Dánia válogatottja utazhatott Svédországba.

Az EB-győztes nyaraló dánok

Tekintsük át először a száraz történelmi tényeket, amelyek a hátteret szolgáltatták egy reményteljes csapat keserű széthullásához. A hajdan volt Jugoszlávia a második világháború után 1945-ben alakult újra, a partizánvezér Tito vezetésével, és hat tagállamot sűrített egybe: Horvátországot, Szlovéniát, Szerbiát, Montenegrót, Bosznia-Hercegovinát, és Macedóniát. Amíg Tito élt, különösebb probléma nem is akadt, 1980-as halálát követően azonban a kommunista internacionalizmus helyét átvette a nacionalista patriotizmus. A kommunista rendszerek bukása után 1990-ben tartottak választásokat Jugoszláviában, a hatalom Szlobodan Milosevics kezébe került. Közte, Franjo Tudjman horvát és Alija Izetbegovics bosnyák vezető politikusok között rajzolódott ki az az ellentét, ami az évszázados etnikai sérelmeket felszínre hozta, és ami tulajdonképpen a háború közvetlen kiváltó okának nevezhető. A szerb nyomás miatt 1991. június 26-án Szlovénia és Horvátország is kimondta függetlenségét, és szinte azonnal kitört a háború. Szlovéniában mindez lezajlott alig tíz nap alatt, de Horvátországban, és főleg később Boszniában, ahol háromoldalú polgárháború tört ki a szerbek, horvátok és bosnyákok között, ez jóval tovább tartott. A harcokra jellemző volt a frontok eltűnése, a szabadcsapatok garázdálkodása, a kölcsönös kegyetlenkedés és népirtás – mint Szrebrenicánál -, a totális agresszió. Végül többek közt az ENSZ közvetítése nyomán, és amerikai segítséggel, többek között a nemrég elhunyt Richard Holbrooke közbenjárásával 1995-ben a szembenálló elnökök és több más politikus aláírta a daytoni egyezményt, ami a háború lezárását jelentette. Természetesen a konfliktus nem szűnt meg, gondolva itt Koszovó 1999-es NATO bombázására, vagy a mai napig tartó hágai perekre, legutóbb éppen Karadzic vagy Mladic nyomán. Egy ilyen etnikailag és vallásilag is – muzulmán bosnyákok, katolikus horvátok, ortodox szerbek – végletesen megosztott országot kellett (volna) képviselnie egy maréknyi fiatalembernek, akik aligha tehettek bármit is az egészről. Ugyanakkor nem tagadható el, hogy a futball jelentős szerepet játszott a konfliktusban, s végül alakítója, lezárója, lenyomata is lett annak.

A futball-huliganizmust Magyarországon is szokás a szélsőséges politikai csoportokkal rokonítani, és talán nem is minden alap nélkül. A Balkánon ez a tétel viszont egyértelműen kijelenthető. Talán kevesen tudják, de a Délszláv háború alaphangját egy Dinamo Zagreb – Crvena Zvezda összecsapás adta meg. A horvát katonai alakulat és a belgrádi vörös csillagosok ( ezt jelenti a crvena zvezda) 1990. május 13-án találkoztak egymással. Ez a jugoszláv örökrangadó botrányairól maradt emlékezetes: a szerbek előbb Titot, majd nemzetüket éltetették, mire a horvátok lecigányozták őket, mire a belgrádiak azzal vágtak vissza, hogy nekik már van McDonald’s-uk – igaz, azt később felgyújtották amikor hadba kerültek az USA-val. A horvát rendőrök előbb a hazai, horvát tábornak mentek neki, ezt viszont megpróbálta megakadályozni Zvonimir Boban, a Dinamo középpályása, aki megütötte a rendőröket. A vendég Zvezda keménymagjában pedig ott tombolt Arkan, a későbbi Tigrisek nevű szabadcsapat hírhedt vezére, akinek kezéhez véres pénz tapadt, és később megvette az Obilic csapatát, bajnok is lett a gárda, ám Arkant 2000-ben lelőtték. A hatalmas balhé mellett eltörpültek a játékosok: a Zvezdában ott volt a németországi születésű horvát Robert Proszinecski, a mindvégig szerb Dragan „Pixi” Sztojkovics, a montenegrói Dejan Szavicsevics, a macedón Darko Pancsev, a Dinamóban megtalálhattuk a már említett Zvonimir Bobant, a kapus Drazen Ladicsot, és Davor Sukert, akik mind horvátok. A fenti nevek még többször előkerülnek majd.

1990 őszén ugyanezek a fiúk kicsit többet foglalkoztak a futballal: az aktuális év U21-es Európa Bajnokságának döntőjét játszották – ironikus módon a Szovjetunió ellen. Összesítésben végül két meccs alatt 7-3-as gólkülönbséggel nyertek a szovjetek, a plávik góljait Suker, Robert Jarni és Alen Boksics szerezték, a tornán ott volt még többek között Proszinecski, Boban, Szinisa Mihajlovics és Predrag Mijatovics is. A torna játékosa Suker lett.

1991. május 29-én, alig egy hónappal a szakadás és a háború előtt a Crvena Zvezda megnyerte a Bajnokcsapatok Európa Kupáját, a BEK-et, a BL közvetlen elődjét. A Bariban rendezett döntőben a Marseille csapatát verték 0-0 után 11-esekkel 5-3-ra, és a csapatban ott volt többek között Proszinecski, Mihajlovics, Pancsev, Szavicsevics, Ilija Najdoski és Vladimir Jugovics is. Ilyen sikerek után, és abban a tudatban, hogy a következő felnőtt EB-re már alighanem kijutottak (két mérkőzés volt még hátra a selejtezőkből, amiket egyébként ’91 őszén le is játszottak ) következett be a szakadás. A Crvena a BEK-sorozat következő idényében is részt vett, de a háborús események miatt a hazai meccseiket Budapesten, és Szófiában játszották.

A háttérben tehát folyamatosan dúlt a harc, vészesen közeledett az EB, ám 1992 januárjában Macedónia, majd áprilisban Bosznia mondta ki a függetlenségét, amire a szerb hadsereg Szarajevó megtámadásával válaszolt, lángolt a bosnyák parlament.

A labdarúgó Európa-Bajnokság 1992. június 10-26 között került megrendezésre, és egy Jugoszláv csapat annak rendje és módja szerint ki is utazott az EB helyszínére. Ez azonban már bőven nem az 1990-es csapat volt. Elkerülhetetlenné vált az etnikumok megmutatkozása. A horvátok (Ladics, Jarni, Boban, Suker, Proszinecski, Boksics), a szlovének, az újfüggetlen macedón Pancsev, már el sem utaztak. A szövetségi kapitány, Ivica Osim lemondott, és hazatért, amikor Szarajevóban maradt családját elkezdték bombázni. Végül a következő keret utazott el:

Mind szerbek, montenegróiak, vagy olyan más tagország játékosai, akik továbbra is szerb klubban futballoztak, így nem tehettek nagyon mást az utazáson kívül. Ha nincs a háború, akár utazhattak volna a fent említett horvát kontingens tagjai, a macedón Najdoski, a bosnyák Hadzibegic, vagy a szlovén Srecko Katanec is. Mind-mind Európa-szerte ismert és elismert játékosok. Május és június fordulóján azonban jött az üzenet, az UEFA kizárta a jugoszlávokat. Helyettük jöttek a dánok – és nyertek.

Bár a háború 1995-ben véget ért, a történet legérdekesebb része még csak most kezdődött el igazán. Nagyon sajnálhatták a jugoszláv érzelműek, hogy az országuk széthullott – de retteghettek az ellenfelek is, mert megszaporodtak a legyőzendő válogatottak. Története során először Horvátország kijutott az 1996-os Európa-bajnokságra. A keretben ott volt Boban, Boksics, Jarni, Ladics, Proszinecski, Suker, és Mario Sztanics is, mind-mind U21-es hősök. A megmaradt Jugoszlávia ezen az EB-n el sem indulhatott. A nagy durranás azonban mégsem ez, hanem az 1998-as franciaországi világbajnokság volt. A horvát csapat a fenti játékosokkal bronzérmes lett, a harmadik helyért Hollandiát győzte le 2-1 arányban, a VB gólkirálya pedig Davor Suker lett, 6 találattal. Tudjman szerint ez a bronzérem a nemzet nemzetközi elfogadása tekintetében olyan értékkel bírt, mint az 1954-es NSZK-aranyérem.

A bronzérmes horvát csapat: Fent balról: Suker, Ladics, Bilics, Jurcsics, Soldo, Aszanovics. Lent balról: Simics, Jarni, Proszinecski, Stimac, Sztanics.

Ezen a VB-n már ott volt a megmaradt Kis-Jugoszlávia csapata is: ott volt Jokanovics, Djukics, Brnovics, Jugovics, Szavicsevics, Mijatovics, Sztojkovics, Mihajlovics. A plávik erejét mi is megtapasztalhattuk: a pótselejtezőn esett meg az emlékezetes 1-7 és 0-5, amikor is 1986 óta a legközelebb jártunk bármilyen nagy tornához, de bőven elbuktunk. A jugoszláv csapat számára a VB-n a nyolcaddöntő volt a végállomás, a hollandok búcsúztatták őket.

Jugoszlávia válogatottja, 1998. Fent balról: Mirkovics, Milosevics, Mihajlovics, Jokanovics, Kralj, Sztojkovics. Lent balról: Brnovics, Jugovics, Mijatovics, Petrovics, Djorovics.

Szlovénia először a 2000-es EB-n tette tiszteletét a futballvilág előtt, a keretben bizony helyet kapott Novak és Milanics is, a szövetségi kapitány pedig az a Katanec volt, aki a 90-es évek elején még jugoszláv játékosként nyert KEK-et a Sampdoriával. A szlovénoknak is megvolt a maguk szupersztárja, a valamivel fiatalabb Zlatko Zahovic személyében.

Ha ezt a három csapatot valaki összegyúrhatta volna, világverő keret érhetett volna össze a 90-es évek második felére. Suker 1998-ban BL-t nyert a Real Madriddal, ahol csapattársa volt Jarni is, aki ma a másik nagy horvát csapat, a Hajduk Split edzője, valamint Mijatovics, aki ma a Real sportigazgatója, és a ’98-as döntőben ő szerezte a Juventus ellen a győztes gólt. Boban és Szavicsevics a Milan sztárjai voltak, Mihajlovics a Laziónál húzott le szép éveket, Zahovics a Portónál, Proszinecski eljutott a Realba és a Barcelonába is, mielőtt Ladiccsal együtt még egyszer utoljára játékosként 1999-2000-ben bevezették a Dinamo Zagrebet a BL-be. Ma, milyen a sors, a Crvena Zvezda edzője. A nagy generáció hattyúdala a 2002-es VB volt, ahol a horvátok még jó néhány nagy öreggel a fedélzeten a csoportból sem jutottak tovább.

Míg Boszniában a legtöbb futballpályából temető lett, a többi ország fiataljai azért futballoztak is. Mára, miután minden volt jugoszláv tagköztársaság függetlenné vált, ott tartunk, hogy a horvát és a szerb válogatott megkerülhetetlen Európa-szinten, de a szlovén, a montenegrói, illetve a bosnyák csapat is eséllyel száll harcba minden egyes tornára való kijutásért. A jugoszláv futball legnagyobb esélyét, egy esetleges Európa bajnoki, vagy akár – tán túlzás – a világbajnoki címet talán elszalasztották a véres háború miatt, de ez aligha a legrosszabb emlék. A játékosok kitartottak a futball mellett, és a 2000-es EB-re selejtező jugoszláv-horvát összecsapás végül komolyabb balhé nélkül ért véget. Habár a Balkánon sosem volt nyugalom, a futball segíthet a békés egymás mellett élésben.

Felhasznált irodalom:

EURO 2000, szerk.: Ládonyi László, Aréna 2000, Budapest, 2000

Mundial ’98 – szerk. Szekeres Tamás, Aréna 2000, Budapest, 1998

Az UEFA Bajnokok Ligája nagykönyve – szerk. Ferkai Marcell, Ládonyi László, Aréna 2000, Budapest, 2007

Futball-VB 2002 – szerk. Dénes Tamás, Ládonyi László, Lukács Gábor, Ringier Kiadó, Budapest, 2002

(Emellett felhasználtam internetes forrásokat is, amelyek sok esetben más forrásokat vettek alapul – ennek teljes visszafejtésére, például amikor számomra nem elérhető nyomtatott spanyol lapokra hivatkoznak, nem vállalkoztam. Ugyanakkor jóhiszeműen elfogadtam a forrásokat, mert azok az én előzetes ismereteim alapján is helytállóak, döntő hiba vagy tévedés aligha van bennük.)