10. Miles Kane – Colour Of The Trap

Miles Kane-t leginkább csak úgy ismerik a legtöbben, mint “a másik srác a The Last Shadow Puppets-ből”, pedig nem szabad csak ennyivel elintézni, ennek már korábban jelét adta a szép reményű, mindössze csak egy albumot megérő The Rascals frontembereként is. Tavaly kiadta verge szólóalbumát, amivel bizonyította, hogy érdemes rá odafigyelni, mivel tehetséges dalszerző, és karizmatikus előadó. Ráadásul egy duett erejéig Clemence Poesy (In Bruges, 127 óra) bájos francia színésznő is feltűnik a lemezen, de képviselteti magát még egyéb szerepben Alex Turner (Arctic Monkeys) és Gruff Rhys is (Super Furry Animals). Kedvenc dal a lemezről: Rearrange

9. Cults – Cults

Madeline Follin és Brian Oblivion (aki a nevét a Videodrome című zseniális Cronenberg filmből kölcsönözte, amivel már kivívta a szimpátiámat) alkotta duó tavalyelőtt robbant be a zenei köztudatba, amikor Go Outside című dalukat felkapták a zeneblogok és a szaksajtó is, Lily Allen pedig gyorsan le is szerződtette őket kiadójához, a The Name Of Recordshoz. A páros – amely egyébként az életben is párt alkot – tavaly nyárra el is készült első lemezével, és ezzel 2011 egyik legjobb debütálását produkálta. A ‘60-as évek lánycsapatait idéző, csilingelő popzenéjükhöz csupa hibátlan dal párosul, csavarként pedig némi baljós hangulattal megspékelve. Kedvenc dal a lemezről: Abducted

8. Black Lips –Arabia Mountain

A Black Lips mindig is kiváló dalokat írt, de lemezen valahogy sosem voltak az igaziak, mondhatni annyira túlzásba vitték a lazaságot, hogy szétestek. Aztán jött a biztos kezű brit sztárproducer, Mark Ronson, akinek olyan lemezeket köszönhetünk többek közt, mint Amy Winehouse Back To Blackje, vagy Lily Allen bemutatkozóalbuma, és fazont adott a kiváló daloknak, és ívet a lemeznek. Ennek pedig 2011 legjobb punklemeze lett az eredménye csupa kiváló nyári slágerrel, és bár ez már egy sokkal érettebb lemez, továbbra is megmaradt az a beleszarós lazaság, amiért a Black Lipst eddig is lehetett szeretni. Kedvenc dal a lemezről: Family Tree

7. Tyler, The Creator – Goblin

A 2011-es év az OFWGKTA nevű hip-hop kollektíváé volt, az élen a csapat vezérével, Tylerrel, aki először az év legjobb TV fellépését tudhatta magáénak, második albumával pedig már az év hip-hop lemezét is. Lehet utálni ugyan, de az kétségtelen, hogy ő jelenleg az egyik legérdekesebb zenei karakter, aki találóan jellemzi magát a Yonkers első sorában: “I’m a fuckin’ walking paradox…”. Egyszerre tud végtelenül komolytalan, és teljességgel komoly lenni, úgy, hogy működik is, és hiteles marad mindkét szerepben. Szövegei teljességgel elborultak (csak egy példa: “Rape a pregnant bitch and tell my friends I had a threesome”), az alapok pedig Romero filmjeinek zenéit idézik meg hangulatukban. Nem könnyen emészthető album, de érdemes vele mindenképpen “megküzdeni”. Kedvenc dal a lemezről: Yonkers

6. James Blake – James Blake

James Blake még tavalyelőtt szerzett magának hírnevet kísérleti, postdupstepnek mondott EP-ivel, amelyekkel a Pitchfork évvégi listájára is felkerült, végül a BBC is az év egyik legnagyobb reménységének kiáltotta ki szokásos Sound Of listáján. Hatalmas volt a hype körülötte, első lemezével pedig bizonyította, hogy nem érdemtelenül, mivel 2011 legjobb bemutatkozólemezét hozta össze. Minimalista, érdekes effektekkel megtámogatott, végtelenül hatásos soul album ez, zseniális ötletekkel megtámogatva, és ugyanolyan fontos funkciója van itt az autotunenak, akárcsak a csendnek. A srác borzasztóan kreatív és ügyes, sok van még benne, így érdemes lesz rá figyelni a jövőben, pláne, hogy még csak 22 éves. Kedvenc dal a lemezről: Unluck

5. Lo-Fi-Fnk – The Last Summer

A 2001 óta működő svéd electropop duó, a Lo-Fi-Fnk 2006-ban jelentette meg első albumát Boylife címmel, második lemezükre viszont egészen tavalyig kellett várni. A hosszú hallgatást 2010 elején törték meg, amikor hosszú idő után egy új videóklipes dallal jelentkeztek, annak alapján pedig kegyetlen módon elkezdtem várni a lemezt. De további, közel kilenc hónap csend következett, majd egy újabb videóklipes dal. Az album megjelenésére pedig további, nagyjából kilenc hónapot kellett várni, ez így már tehát másfél év szívatás, de megérte várni. A két korábbi kislemezes dalhoz ugyanis 8 másik zseniális dal csatlakozott (+ egy hangulatos intro). Táncos-hangulatos elektronika, könnyedén fülbemászó, de ötletes, ügyesen összerakott nyári, olykor melankólikusabb popdalokkal. Kedvenc dal a lemezről: Marchin’ In

4. Metronomy – The English Riviera

A Metronomy, amely eredetileg Joseph Mount egy személyes projektje volt, a harmadik lemezre klasszikus értelemben vett zenekarrá alakult, teljes értékű tagokkal. Ennek az lett az eredménye, hogy a korábbi gépies, „puttyogós” elektronikától egy sokkal organikusabb, kevésbé táncolható popzene felé mozdultak. Ezen a lemezen már vokális szerephez jut a cuki doboslány, Anna Prior, és pluszt ad még Gbenga Adelekan profi, funkos bassszustémái is. Persze akad rajta igazi, táncparkettre írt sláger is, még ha nem is sok. A The English Riviera-n a Metronomy egy sokkal színesebb arcát ismerhetjük meg. Rengeteget fejlődtek, mondhatni beértek, és egy teljesen kiegyensúlyozott, egységes lemezt tettek le az asztalra. Kedvenc dal a lemezről: The Bay

3. The Strokes – Angles

A The Strokes bemutatkozó, Is This It című albumát az előző évtized egyik, ha nem a legfontosabb albumaként szokás emlegetni, hisz új életet lehelt az akkor döglődő rockzenébe, egyben elindított egyfajta retrohullámot azzal, a The Velvet Underground és a Television hangzását idézte meg. A második lemezen nem változtattak még a formulán, a harmadikra megpróbálkoztak némi újjal, de mind a közönség, mind a kritikusok zöme rosszul fogadta a próbálkozást. Aztán 6 év szünet, közben számtalan szólóprojekt, már a felbomlás is felmerült, de aztán Főnixként tértek vissza. Dícséretes, hogy az első, sikertelen próbálkozás után egy rutinmunka helyett tovább kísérleteztek, de most sikerült jobban belőni az arányokat, és annak ellenére, hogy a dalok teljesen eltérőek, furcsa mód mégis egységes a lemez, a dalok pedig közel hibátlanok. Kedvenc dal a lemezről: Taken For A Fool

2. Lykke Li – Wounded Rhymes

Lykke Li első, 2008-as Youth Novels albuma ugyan nem volt igazán kiemelkedő, volt rajta pár kifejezetten jó dal, és arra mindenképpen elég volt, hogy felhívja a figyelmünk egy tehetséges, bájos, és erős kisugárzással rendelkező, érdekes  előadóra, aki emellett egész ügyes dalszerző is, és akiben nyilvánvalóan több volt, mint amennyi akkor kijött belőle. Mindössze a második albumig kellett várni rá, hogy beérjen a svéd lány, második albuma ugyanis már sokkal érettebb, összeszedettebb, és majdhogynem tökéletes lett. Kevesebb elektropop, gazdagabb hangszerelés, és hihetetlenül erős, kissé sötét tónusú hangulat jellemző legújabb albumára, számtalan zseniális dallal megtámogatva. Kedvenc dal: I Follow Rivers

1. Tom Waits – Bad As Me

„There’s no school like old school, and I’m the fucking headmaster.” – mondja Tom Wilkinson karaktere, Lenny Cole Guy Ritchie filmjében, a Rocknrollaban, de nyugodtan mondhatná Tom Waits is, mivel a fenti mondat tökéletesen jellemzi, milyen a Bad As Me (aminek pedig nyugodtan lehetett volna Badass Me is a címe). Waits, aki már nagyjából 40 éve a zenei pályán van, 7 év után jelentkezett új stúdióalbummal, és legújabb lemezével bizonyította, kiváló formában van, a kiégés apró jeleit sem mutatva. Pedig nem próbálkozik semmi kimondottan újjal, vagy váratlannal, marad a jól bevált receptnél, viszont erőlködés nélkül összehoz egy lemeznyi zseniális, hibátlan dalt, és továbbra sem szándékozik csak a nevéből élni, pedig megtehetné azt is, és senki nem hibáztatná, hisz a zenetörténelem egyik legkarakteresebb, legemblematikusabb figurájáról beszélünk. Tom Waits, Bad As Me, 2011 legjobb lemeze. Kedvenc dal a lemezről: Bad As Me