Gepnarancs

A recepciós pulton állt egy váza. Közönséges fehér porcelán váza volt, mintázat nem tarkította.

Te jó ég… már fél öt… még nem vagyok kész, haza kellene már indulni. Van még három intro program, két mélre tuti kell válaszolni, és be kell mennem a kisboltba, jaajj, nem lesz már nyitva… akkor kerülő… istenem, megőrülök…

Jámbor Ede tanár úr nagy tiszteletnek örvendett a faluban. Egész életét a közjónak szentelte: nagy türelemmel tanította évtizedeken át írni és olvasni a magamfajta mezítlábas hülyegyerekeket, akik azt sem tudtuk, hogy a poézist eszik-e vagy megisszák.

Jó ideje úton vagy már. Messzire magad mögött hagytad otthonod. Erőltetett menetben haladsz…

A festő már a színdarab eleje óta győzögette barátját, hogy csupán határozottság kérdése, hogy be lehet-e jutni a színpad fényes díszlete mögé, oda ahol a falfehér arcú hercegek elterülnek valami széken, megtömnek egy pipát és fennhangon büszkélkedve, egyszerű utcanyelven, mesélik a tegnap estéjüket.



Lent vártak a haverok az állomáson. Nem firkászok, ezért csak egy filc volt nálam. A vonaton meg is próbáltam kihasználni. Nem volt nagy szám. Alig pár kabinba sikerült tagelni valamit. Leszállás előtt még a biciklitárolóban ejtettem néhány taget és annyi. Az utolsó vonatig hazafelé elő sem került a filc. Akkor viszont utoljára került elő.

Király Levente első novelláskötete a Hová menekülsz címet kapta, melyről a szerző egy interjúban (http://barkaonline.hu/megkerdeztuek/1505-megkerdeztuek-kiraly-leventet) megemlíti, hogy tulajdonképpen ‘Ahová menekülsz’, hiszen nincsen kérdőjel, így nem feltétlenül indokolt a kérdőmód.