Gepnarancs

Úgy két éve voltam a bécsi Ludwigban egy kiállításon. Nem mintha lennék akkora sznob, hogy kimegyek Bécsbe egy kiállításra, de ha már arra jártam, benéztem… Láttam egy faszit, aki egy videón meztelen emberi testek tömkelege fölött vág le különböző állatokat, majd egy disznó epéjét szétkeni ezen az egészen. Ki ne szeretett volna bele egyből Hermann Nitschbe?

Ha a független filmekről beszélünk, többnyire Tarantino kerül szóba. Jobb napokon talán Lynch. Pedig az igazán tökös gyerek, az Larry Clark!

A nemrégiben közölt extrém horrorfilmes cikksorozatomra kapott pozitív visszajelzések alapján úgy gondolom, némi „boncolgatást” megér még a téma. Mint ahogyan arra teljesen jogosan felhívták a figyelmemet, a témát érintve vannak olyan filmek amelyek mellett – legyenek azok bármennyire is erőszakosak és botrányosak – nem mehet el szó nélkül az ember. Ilyen elsősorban Pier Paolo Pasolini (1922-1975) olasz rendező alkotása – bár nem nevezném horrornak – a Salo, avagy a Szodoma 120 napja, amelyet sokan a filmtörténelem legkegyetlenebb darabjának tartanak.

Buñuel filmográfiájának második jelentős korszaka, a Mexikóban eltöltött évek. Az összesen leforgatott harminckét filmjéből, húszat itt készített. Szexuális aberrációk, indokolatlan erőszak, naturalizmus. Ilyen és ehhez hasonló témákkal foglalkozott Buñuel, az egyház kritizálása mellett.