Gepnarancs

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy elátkozott ország, Zemberia. Már senki nem emlékszik, mikor és ki átkozta el, még az is lehet, hogy senki, és csak egy önbeteljesítő jóslatról van szó, de minden jel arra mutatott, hogy valami ilyesmi történhetett. Legutóbb például valami furcsa dimenzióvihar kapta fel, és letette pár ezer kilométerrel keletre, de úgy, hogy fizikailag az eddigi koordinátákon maradt. Igen, tudom. Más sem értette, de voltak, akik meg tudták legalább magyarázni.

“…a nők az önmegvalósítás, emancipáció mellett elfelejtenek gyereket szülni. Ha önök azt szeretnék, hogy ötven-hatvan év múlva legyen még magyar…majd ha mindenki megszülte a maga két-három vagy négy gyerekét, akkor mehet önmegvalósítani meg emancipálódni….talán az anyáknak vissza kéne térniük a gyereknevelés mellé, szülni két-három vagy inkább négy-öt gyereket, és akkor lenne értelme annak, hogy jobban megbecsülnék egymást, és fel sem merülhetne a családon belüli erőszak”

Lusta vagy te is, baszki. Csak akarni kellene…

Világhíres orgonákat tesznek bárki számára elérhetővé úgy, hogy szinte ki sem kell kelni az ágyból.

Jaj, Aranyom! De megnyőtté. Nemrégibe még a taknyot törőted a kezed fejivel, most meg fényes a cipőd minta jézustöke, majd kiveri a szememet. Hogy vagy Aranyom? Anyád? Apád? Jaj, ne is kérdezzé! Nagyon jó a dógunk mostanság. Dübörög a bót mióta megén lehetet magyar a magyar. Énmagam nem lennék a mostanság, mer apám vályogos cigányember vót, anyám meg tót lyány, de hát magyarú beszélek, meg káromkodok is, ha kő. Mongyuk nem is ismerek itt a környéken magyar embert. Márhogy olyat, amit a vére igazóna. De mind magyarú beszél. Nem beszétem én se soha máshogy, de mostan nem is akarnák. Csak úgy feszíti a mellyemet a magyar lélek.

Valamit az italomba kevertek. Biztos ez lehetett, mert egyébként nem álmodtam volna ilyen furcsákat. Lehet, hogy nem is álmodtam, de a lényegen nem változtat. Gyorsan összeszedem a gondolatfoszlányokat egy kerek történetté, mielőtt elfelejteném.

Nem lehet úgy felelősen Mucit nevelni, hogy előtte ne tartanánk önvizsgálatot. Alkalmasak vagyunk-e kislányunkat következetesen és kitartóan a helyes úton tartani?! Óriási dilemma ez, mert az út csak akkor válik azzá, ha már megtettük, így értékelni is csak utólag tudjuk, visszanézve, a célbaérés után. Képesek vagyunk-e kivenni a kezéből a fa építőkockát, meg tudjuk-e tenni, hogy kihúzzuk a homokozóból, mert tönkre tenné a manikűrjét, el tudjuk-e vele hitetni, hogy a Kisherceg csak a Star wars francia változata?