Gepnarancs

József Attila: Mama című verse napjainkra és Orbán Viktorra aktualizálva.

Avagy gondolatok a másságról.

Hogy szabad volt-e sajtó?! Egy frászt!

Ezt is megéltük. Győzött az értelem és az érzelem együttese a honi kulturális katyvaszban. Igaz, ez leginkább annak volt köszönhető a szombat esti dalláz végén, hogy a “telehíziós” szakemberek a közönségre bízták a döntés jogát.

Áldozat vagyok! Megtudtam végre! A teremburáját, hogy nem esett le eddig a lyukas tízfilléres?! Hát nem megmondta a köztiszteletben álló kackiás bajszos palotalakó? A kedves elnök bácsi mindent tud a történelem vérvörös napjairól. Az ám! Megint gúnyolódni fogok. Ki máson? Magamon. Időnként belenézek a tükörbe, és hangosan hahotázok! És teszem mindezt anélkül, hogy a kommunista [...]

Avagy Balog Zé osztálya…

Van az a mondat, amely után az embernek elkezd fájni először a füle, azután a feje, majd a lelke. Mert alapvetően, ugye, az se lenne tökmindegy, hogy a “kösztévében” rendszeresen megjelenő műsorvezetőnek van-e beszédhibája vagy sem, tud-e intonálni vagy sem, mert lássuk be, a tévé, pláne, ha az adófizetők pénzét forgatják bele jó vastagon, minimum arra lenne hivatott, hogy utódaink számára is egyfajta “etalon”, azaz követendő példa legyen a szép és ugyanakkor magyar beszédet a köz szolgálatára művelők beszédstílusa, szóhasználata.

Hamuszürke arccal áll Hanna Schmitz a szemüveges bíró előtt. Mit rontott el? Alig múlt húsz ’44-ben. Nem hozott soha egyedül döntéseket. Legalábbis ott nem. A szelektáláskor. A táborban. Amikor helyet kellett csinálni az újonnan érkezőknek úgy, hogy a régebbieket kiválogatták, majd gázkamrákba terelték.