Rövid időre kivételt tettünk az olimpiával és most óriási sikerként kommunikáljuk, hogy hány millióan nézték bepálcikázott adókat az ötkarikás játékok alatt. Feltehetően a következő idők nézettségi mutatói nem szerepelnek majd a tv-híradó főcímei között (hacsak a tűzijátéké nem…), de hát nem is kell mindig adatokkal tömni a nagyérdeműt. Addig is folytatjuk a korábban sikeresen megkezdett utat. Visszatekintünk a múltba, arra is, ami jó és kedves volt, addig, amíg meg nem unjunk és meg nem utáljuk egyszer s mindenkorra.

Nem vezettem naplót arról, hogy milyen műsorok keretében, hányszor ismételték meg az elmúlt két évben milliók kedvenc jeleneteit: Salamon Bélát, aki ha egyszer kinyitja a száját, Alfonzót, aki mint Ványadt Ványadtovics Vinyov, két pud túrót kér a városba menő Anyecskától, Márkus Lászlót, aki nem képes rájönni, hogy mi kerül azon a nyomorult fotelen 7200 forintba, Pécsi Ildikó és Antal Imre Néma levente-kettősét, Markos-Nádas katonaduóját, vagy a Haumann-Márkus-Körmendi trió Három nővérét. Most megint főműsorba kerültek, két szombat este is. És lassan ott tartunk, hogy már ezekre is kikapcsoljuk a tévét. Már minden poént ismerünk, beépültek köztudatunkba, néha valóban szívesen elővennénk, felidéznénk, de kéthavonta… és nemcsak a kabaré esik áldozatul az „unni jó”-mozgalomnak: csak az idén legalább kétszer játszották le az szintén imádni való Tenkes kapitányát, a Hyppolitot, több Latabár-filmet, és a már-már ugyancsak klasszikusnak nevezhető Pogány Madonnát.

Ennyire nincs ötletük? Persze láttuk, hogy van, a Marslakók, amelyet negyedúton abba is hagytak. De lehet, hogy más szándék vezeti őket: a nézők kapjanak olyan mértékű herótot e régi filmektől, hogy milliók követeljék az új, nemzetkonform műsorokat. Ki tudja, nem készül-e már egy újabb levél e témában, amelyben megkérdeznek minket audiovizuális óhajainkról, majd pedig bevezetik a közösségi kulturális hozzájárulást, amelynek összege elfér egy söralátéten…