Kifacsart újságíró – Rajz: Mark Matcho

Magyarországon mindenki politikus, újságíró, focista, történész, alkohológus és szexológus, valamint rockzenész. Lehet, hogy művelni egyik szakmát sem tudná hivatásszerűen, de beleszólni ezekbe a tárgykörökbe állampolgári kötelesség, ha bárki elmulasztja, bizton számíthat egy NAV-ellenőrzésre, és állítólag készül egy törvényjavaslat, melynek alapján a beleszólást és kommentezést elmulasztókat állampolgárságuktól is meg lehet majd fosztani, ismételt, visszaeső hanyagság esetén. Nálunk mindenki legalább akkora újságíró, mint amekkora művésze a párkapcsolatnak, ez a boldog, sikeres és tartós házasságok egyre növekvő számarányából is látható: azokból minden második végződik válással.

Az este feltörekvő HR-es nyomult a TV2 Naplójában. Szőke, molett, magabiztos ifjú hölgy, akarata Krupp-acél, kétsége semmi, szája, ha kell, penge, ökle szikla, a jövő asszonya. Magánál idősebb munkanélküli hírszerkesztőt oktat: „Te, ne írd, hogy hírszerkesztő voltál rádióknál, mert nem érdekel senkit. Van ezerötszáz munkatársam, százötven meg tud írni jól egy hírt”.

Mennyi? Hol dolgozhat? Mert nem az MTI-nél, de nem is az MTVA közalapítványnál, az biztos. Egyáltalán, hol van ekkora médiacég Magyarországon? Sehol, ilyen nincs. Tehát az mondja, hogy az átlagemberek tíz százaléka ösztönösen tud hírt elkövetni, méghozzája jól. Bátor leány, a pergőtűzbe is belemenne. Bele is pusztulna, az más kérdés – de belemenne, ha azt hinné, hogy a skulók marmeládéból vannak. Azt hinné… Mellesleg, azért akkora a munkanélküliség a sajtóban, mert a többi HR-es is ezt hiszi. Meg mindenki a Duna-Tisza közén. Tudom én, hogy ezek a jaj, de szerencsétlen adminisztrátorok egy-egy jelentkezőre összesen tizenöt másodpercet pazarolnak önéletrajzok elemzésekor mindennél értékesebb idejükből, ezért nem is érdemes beírni a sillabuszba, mikor végzett az ember, mert csak azt látják, hogy régen – de míg ők válogatják a lapok személyzetét vagy az operaénekeseket, balett-táncosokat, kőfaragókat, addig nekünk annyi. Bármiről is legyen szó, amihez tehetség vagy szakértelem kell.

Az újságírás egyrészt szakma, amit meg lehet – és meg is kell! – tanulni, másrészt, ha jól csinálják, művészet is lehet. Ha nem jól, akkor favágás vagy erdőirtás, mikor hogy sikerül eltolni. Tele van e lángoktól ölelt hon médiastúdióval, amelyek futószalagon ontják magukból a nem túl tehetséges, de pénzes kezdőket. Akik azonban nem végeztek régen, még meg sem száradt a tinta a papiruszon, persze, hogy alkalmazzák őket. A stílus, a helyesírás ugyan gondot okoz, több a copy-paste, mint a munka, az ingyenes MTI-eredeti mindenkitől visszaköszön, és sosem teszik idézőjelbe, nem jelölik meg a forrását – de az akaraterővel nincs baj, az töretlen, és az önbizalom is szépen fejlődik bennük. Ugyan még fiatalnak sem kell lenni ahhoz, hogy valaki a soraikat erősítse, lehet idősebb is, tapasztaltabb is, ha kellőképpen tehetségtelen és törekvő. Javaslom ezen jelenség alapján, hogy iktassuk is ki a tehetséget vagy íráskészséget és a tapasztalatot a sajtómunka kritériumai közül, sőt, tekintsük kizáró oknak. Ahol mindenki meg tud írni egy hírt vagy egy jegyzetet, ott írjon akárki.

Sőt, az lesz az igazi, ha majd a HR-esek írják a lapot. Érdekes lesz. Élvezetes.

Már annak, aki még tud röhögni raja.

Miért bulvárosodik a magyar nyomtatott sajtó, pártállástól függetlenül, mitől válik egyre olvashatatlanabbá? Attól, hogy mindenki ért hozzá, de remekül. Tízmillió Karinthy országa lettünk, minden HR-es egy-egy Hatvany, egy-egy Mikszáth vagy Móricz.

Nekünk nem is kell megtanulnunk írni, felesleges, ez genetikai adottság nemzetünkben, még a Szíriuszról.

Ne tanuljunk írni. Olvasni sem.

Aztán szidjuk a sajtót, szépen, magyarosan, hiszen analfabéták dolgoznak benne.

Szele Tamás