Áron 1990. január 14.-én született Budapesten. Gyermekkorában focizott, karatézott, tollasozott és teniszezett, de komolyan csak kilenc éves korában kötelezte el magát sportág mellett. Egy tornaórán ugyanis – a 2008-ban elhunyt – Gerevich György, a Vasas mesteredzője ismertette meg vele a vívás alapjait. Vívóberkekben hamarosan, mint edző-tanítvány párosról beszélhettek róluk. A vasárnapi győzelme utáni nyilatkozatában természetesen nem is felejtette el megemlíteni őt: „Örülök, hogy Gerevich Aladárhoz hasonlítottak, mert fia, Gerevich György volt a nevelőedzőm, s iszonyatosan sokat köszönhetek neki.”

Szilágyi természetesen a Vasas kardozója lett, s tizenhat évesen már Európa-bajnokságot és Világkupát nyert a juniorok mezőnyében. Ebben az évben először lett az év magyar junior vívója (2009-ben másodszor). Egy évvel később már a felnőtt csapattal szerzett aranyérmet a szentpétervári világbajnokságon. Remekül szerepelt és ekkortól rendszeres tagja a felnőtt válogatottnak.

Gerevich György 2008-as halála után Áront Somlai Béla mesteredző segítette a felkészülésben. Pekingben még nem jött össze a bravúr, ami főleg a negyeddöntőknek és az amerikaiaknak „köszönhető”. Egyéniben Keeth Smart állította meg őt a nyolcaddöntőben, míg a csapat is ugyanott, szintén az amcsiktól kapott ki, s lett végül hetedik.

Áron rendesen nekilátott a nemesfémgyűjtésnek ezek után (többek között U23-as és junior Eb, illetve junior Vb arany). Közben a Fazekas Mihály Gimnáziumban érettségizett 2009-ben, majd az év szeptemberétől az ELTE hallgatója lett (szeptembertől az eddigiek mellett pszichológiát is hallgat majd). Angolul és franciául beszél, s országos matekversenyeken is kiemelkedő eredményeket ért el.

2011-ben az év magyar vívója lett, s jó volt a londoni ráhangolás is, mert Szilágyi megnyerte a férfi kardozók olimpia előtti utolsó világkupa-versenyét Chicagóban. Az olimpiai döntőben az olasz Occhiuzzi ellen szinte önkívületi állapotban vívott, csakúgy, mint egész nap tette (8-1-el mentek az egyperces szünetre). 15:8 a vége, Áron 22 évesen lett olimpiai bajnok! Látva a fiatal aranyifjú remek teljesítményét, még a riporter elérzékenyülését is teljesen jogosnak tartjuk. Az övé a 13. magyar egyéni arany ebben a fegyvernemben, ami Magyarország 161. aranyérme is egyben.

“Egy órája vagyok olimpiai bajnok, de biztos hetek kellenek hozzá, hogy ezt feldolgozzam. Most csak hihetetlenül felszabadult és boldog vagyok, semmi mást nem akarok, csak megölelni a szeretteimet.” (Szüleivel és két testvérével él Hévízgyörkön.)

Azt mondta, nem érezte tehernek, hogy egyedüli kardozóként jutott ki az olimpiára, amelyről a csapat lemaradt. „Nem én fogom megmenteni a magyar vívást, ez nem ilyen egyszerű, egy fecske nem csinál nyarat. Vannak a vezetésben megfelelő emberek, akik ezen dolgoznak. Az én feladatom, hogy ha Rióban lesz kardcsapatverseny, ott legyünk a csapattal.”

Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy környezetemben nem mindenkit hozott lázba az aranyos történet. Áron döntőjét vonatozás közben, fülhallgatóval hallgattam rádión. Számomra ismeretlenek voltak csak a fülkében, egy mamó és két huszonéves az iskolázottabb fajtából. A végső csapás után nem bírtam ki, hogy ne osszam meg velük országos örömömet. Hogy a mama csak nézett, és nyammogott tovább a sajtos kiflin, az hagyján. Az viszont már kicsit fájt, hogy a két entellektüel is csak furcsán unottan nézett, ráadásul a srác csak ennyit dobott félvállról: „Igen? Na, ez lesz az utolsó is!”

Még jó, hogy Gyurta Dani nem így gondolta!