H.A. emlékének

Richard Strauss  életművének utolsó befejezett darabja a Négy utolsó ének. A négy zenekari dalból három Hermann Hesse  versére íródott, a negyedik, az utolsó darab pedig az – egyéni és páros – magány nagy költőjének, Joseph von Eichendorffnak a verse.  Az életből a halálba vezető átmenet dalaival búcsúzkodik az élettől maga a zeneszerző, az utolsó dal végén megidézve jóval korábbi műve, a Halál és megdicsőülés hangjait. A halál metamorfózis, átváltozási folyamat, de nem egyszerűen más alakot öltésé, hanem a transzcendálásé, az átlényegülésé, a megdicsőülésé. Strauss négy énekének első darabja a Tavasz, a kezdet szerelmes-istenes, a másikkal azonosulás dialógusverse („Mert minden kezdetnek varázsa van” – mondja utolsó befejezett regényében, az Üveggyöngyjátékban Hesse), az utolsó pedig a halált puhatolódzva faggató Alkonyfényben. Nem a statikus képzetet keltő téllel kezdődik, s nem is a szintén statikus képzetet keltő éjszakával zárul a dalciklus, hanem a kezdés átmenetével: élni kezd, majd meghalni kezd ember s természet. A meghalás metamorfózisa a legendává válásban, a „transzcendálni!” Joseph Knecht-i parancsának bevégzésében teljesül be. Joseph Knecht, az üveggyöngyjáték hű szolgája (ludi magister), miután már transzcendálta, a transzcendencia játékát, a napkelte pogány mámorában fejest ugrik a gleccserhideg tóba. Tanítványa unszolására, saját akaratából, élete törvényét követve. S megkezdi életét legendaként.

„Tán halálos óránk is minden/Ifjítóbb új teret terít elébünk,/Örök hívószót küld az élet értünk…/Hát rajta szív, bucsúzz, a gyógyulás vár.”