Ez a kulcsszó.
Feri Bartók című könyvét, amelyet nem szégyell „regénynek” nevezni (persze ki mondja meg, mi fér bele ma a „regény” kategóriába, én inkább egy több szálon futó intellektuális „caminónak” nevezném) névnapomra kaptam meg. Elhatároztam, hogy születésnapom előestéjére elolvasom, és születésnapomra, haladó hagyományaimnak megfelelően, meglepem magam egy recenzióval (E tradíciót amúgy Jim Morrisontól vettem át, jó két évtizede, a lényeg az írás, műfaji megkötések nincsenek).
Persze nem én lennék, és nem is Temesi könyvéről lenne szó, ha egy szabályos recenzióban magasztalnám a könyv múlhatatlan érdemeit és hibáit.
Mint mondtam, útkeresők vagyunk, és ehhez minden eszköz jó nekünk. Éppen 16 éve annak, hogy – nem utolsósorban Feri ihletésére – a tarot nagy árkánumának 22 lapjára írtam meg a Led Zeppelin történetét saját életemmel és Aleister Crowley misztikumával párhuzamba állítva (ő sosem szerette a Zepet). Egy nagy kollázs volt, tele szabad asszociációkkal, amelyet kevesen értettek, néha már én sem emlékeztem arra, hogy honnan indult ki. (Mellesleg egyszer Ferivel csináltam egy interjút, amely úgy zajlott, hogy én mondtam egy szót, ő pedig mondta, ami eszébe jutott róla). Bartók? Néhány repi-lemez Apám diplomáciai csomagjában, a Kékszakállú Székely Mihállyal és Palánkay Klárával (ma is megvan), a Fából faragott királyfi, amelyet akkor, 11 évesen alig bírtam végighallgatni (repi-ajándék lett belőle), de aztán vásárhelyen a drága Steiner Béla bácsi már megtanított minket „bartókul” hallgatni – még vertikális alapszervezetünket, amelynek én lettem a titkára, is róla neveztük el. 1982, Párizs: ott állok a Szajna-parton néhány lépésre Jacques Chiractól (akkor párizsi főpolgármester) és ifj. Bartók Bélától Varga Imre szobrának avatásakor, majd szemtanúja vagyok a Markó Iván vezette Győri Balett hatalmas sikerének a városházán A Csodálatos Mandarinnal. Ez lesz a kedvencem a Zene…, a vonósnégyesek, a zongoraversenyek és a Kontrasztok mellett. (Naná, hogy majd Életemmel is az elsők között nézzük meg, ezúttal a Szegedi Kortárs Balett előadásában…) A Kontrasztok adja az ötletet tíz évvel később első szocio-glossziámnak, majd később egy blogomnak is. És itt jön be a képbe újra Temesi az ő Bartókjával.
Az ő Bartókja, akinek élete – a Hangzavar Harmonizálójának levelei és életjelenetei nyomán – csupán ürügy arra, hogy egy mai magyar író, aki már-már elérte azt az életkort, amelyet Bartók megélt, szenvedélyes életéről és szenvedélyeiről beszéljen. Párhuzamos életrajzok, mondhatnánk, hiszen amikor a könyvben BB utolsó nagy műveit írja halálos betegen és az gyötri a legjobban, hogy még tele van az a bőrönd, amit a vissza nem térés útjára magával kell vinnie, akkor TF író, túl egy csaknem halálosnak bizonyuló betegségen, szakít élettársával, támaszával, és, akárcsak Bartók, „száműzött lesz” a külvilág miatt – ha nem is hazájából, hanem szűkebb környezetéből, egy napilap szerkesztőségéből űzik el egy állítólagos internetes plágium miatt. (Napjaink történései fényében az az ügy nevetségesnek tűnik – az volt önmagában is, nyilván útjában volt a lapnak az öntörvényű író). Ami Bartóknak a népdalgyűjtő körutak, az Temesinek a Fészek, a Fiatal Művészek klubja, átnyúlnak a párhuzamosokon a szerelmek, a múzsák, a pályatársak, barátok és ellenségek, az értők és az értetlenek. Ami Bartóknak Amerikában a hontalanság, az Temesinek a tengerentúli költők, írók, zenészek, miközben ő is próbálja ugyanolyan szikár szigorúsággal rendezni felhalmozott emberi, művészi, spirituális élményeit, mint a Zeneszerző, amelyekből talán majd egyszer, élete végén összeáll egy nagy freskó, egy századfordulós magyar értelmiségi lét, amelynek – és ezt éppen Temesi példázza a legjobban – akad néha más, nem teljesen járhatatlan útja is, mint az alkoholizmus.
Miközben végighallgatjuk Bartók legfontosabb műveit (szinte minden fejezetnél én is elővettem a 70-es években kezdődött Bartók összkiadás bakelitjeit, és hihetetlen mennyire hatott Emersonra), az író meztelenre vetkőzteti testét, lelkét, bűneit és erényeit, és felemelően ijesztő beszámolót küld a halál kapujából is.
Az utolsó oldalak Bartókról szólnak, TF szála – szerencsére – még elvarratlan. Ez az esemény- és gondolat-kavalkád csak annyira tisztul le, mint a Bartók-művek, amelyeknél meg kell várni belső visszhangunk lecsengését, mielőtt megszólalunk, vagy figyelmünket másfelé irányítjuk.
Mint az elején említettem, Temesi Ferivel valamilyen síkon állandóan összefutunk. A könyv lapjain számtalan közös ismerős bukkan fel, a Kislábúnak nevezett élettárstól a házában lakó Bartókig, a lejmos amerikai költőtől, akit én is vendégül láttam, Cseh Tamásig, akivel „Mártapista” kapolcsi pajtájában buliztuk végig egy éjszakát 1991 nyarán. Legalább ennyire otthonos vagyok helyszínei nagy részén, még akkor is, ha csak kevés helyhez köt közös élmény. És nem akármilyen tapasztalat az ő szemével újraélni az elmúlt 35 év történéseit, csodáit, illúzióit és árulásait, még akkor is, ha nézőpontjaink gyakran eltérnek egymástól. Egy szó mint száz: a Bartók többszörös életregény, többszörös kordokumentum, amely sokunkról, sokunknak szól.
Azt pedig majdnem elfelejtettem, hogy néhány hónapja ismét belefogtam egy kollázsba, ami agymenések, firkák sorozatának indult, aztán kezdett rendszer lenni benne. Már két fejezet készen volt belőle, amikor olvasni kezdtem Feri könyvét. Megint találkoztunk.
