Biztos jelei vannak, láthattuk többször is, hogy sok babér már nem terem a nacionalizmusnak a hegyek között, tán annyi sem, amennyi egy jobbfajta krumplifőzelékhez elég lenne, de csak erőltetik a „nemzetpolitikát” az érdekeltek, hogyne, terveik voltak, hosszú távúak, nem nézhetik tétlenül, ahogy kártyavárként omlik össze a Nagy Plánum. Aminek azonban sosem volt lényeges eleme az erdélyi magyarság megbecsülése, valódi támogatása, egyáltalán: megértése. Hanem szólt ez a dal megvetésről, lenézésről, butának, naivnak tartott emberek kihasználásáról, véleményük kisajátításáról. Nem akar a Jobbik sem szabad, sem boldog Erdélyt – akar azonban erdélyi gyarmatot, Algírt, Kongót, ahol szabadon rabolhat. Magyartól, romántól, bárkitől. Engedelmes szolgákat akar, arany- és sóbányákról vizionál, szerencsére a látomásaik megmaradnak a lidércnyomás szintjén. És felesleges szélsőjobbról beírogatni, hogy hány erdélyi településen hány alapszervezet alakult, milyen színekben, hány taggal. Hiszen tudjuk, az erdélyi embernek mindenről legalább két véleménye van. Legalább. Ahogy két esze is: ha nem így lenne, még itt sem tartanánk.

Hanem ott, ahol a part szakad, vulkánkitörésből kifolyólag.

A szélsőjobboldal térvesztésének biztos jele, hogy a minap oldal indult a Facebookon „Erdélyiek a Jobbik és a gyűlöletimport ellen” címmel. Decens, jó külsejű site, nincs szó milliós tömegekről, akik rajonganának érte, de nem is követel rajta senki habzó szájjal tömegbázist: 633 tagja van, ami pont elég. Lesz ugyan még több is. A léte azt jelenti, hogy Erdélyben szintén látják: ha sürgősen nem teszünk valamit, igen gyorsan kifocizzuk magunkat nem csak az Európai Unióból, de a civilizált világból is. Azt jelenti, hogy Erdélyben már nagyon unják a pesti urakat, akik kilovagolnak a „vad Hargitára”, rágógumit osztanak a gyerekeknek, üveggyöngyöt és színes rongyokat a felnőtteknek, az iskolának odavetnek pár fityinget, a templomnak kicsit többet, és cserébe elvárják a feltétlen engedelmességet. Ráadásul a puliszkát sem bírják megenni. A medvéről meg azt hiszik, aranyos állatka, aki esténként a gyermekekkel hancúrozik a pitvarban. Míg meg nem látják közelről. Valami ilyen erdélyi medvekalandhoz közeledik a magyar és román szélsőjobboldal mostanság, aminek jó esetben is nagy szaladás lesz a vége, tán még fáramászás is – hiszen ők nem tudják, hogy a medve képes fára mászni. Ha akar.

De hogyan juthattunk odáig, hogy még az anyaországi demokraták nagy része számára is a szélsőjobb szinonimája lett Erdély? Hát úgy, hogy a magyar jobboldal mindig számított a radikálisok szavazataira – mellesleg, a román is – és ezeket Magyarországon leginkább a Trianon-revízióra való kacsintgatással lehetett megszerezni. A bal- és liberális oldal eközben Nyugat felé tekintett, azzal nem fért volna össze ez a gondolatmenet sehogyan sem – így került az „erdélyi kérdés” a szélsőjobboldal szemétdombjára. Ahol baromi sok kiskakas kapirgál, gyémánt félkrajcárban reménykedve. Kukorikú, török császár, ez bizony gyémánt is, félkrajcár is, de sem a tiéd, sem a kiskakasé… ez nem változtat azon a tényen, hogy Trianon katasztrófa volt, magyar családok tömegét vágta ketté, és felmérhetetlen szenvedést okozott. De meg nem történtté tenni éppúgy nem lehet, mint ahogy nem tudjuk az izlandi vulkánba visszatömni a kiokádott lávát, füstöt, köveket.

Meg kellett tanulni, hogyan él meg az ember a lávamezőn. Lehet. Kicsit nyugtalan, kicsit zord vidék, de nem lakhatatlan ez a szárazföldi Izland.

Amit most kalandorok háborgatnak – de ezek a vikingek szemlátomást nem kérnek belőlük. Ne feledjük: senki sem tagadja anyanyelvét, kultúráját, kötődését Erdélyben. Csak a politikai kalózokból lett elege a népnek.

Nem csak a magyarokból, a románokból is.

A tengeri rablók jobban teszik, ha egy darabig elkerülik az erdélyi kikötőket. Mostanság nyugtalan idők járnak arra, részben nekik is köszönhetően. Ha megpróbálnak a zavarosban halászni, még kaphatnak egy-két isteneset a nyakuk közé.

Szele Tamás