1945 augusztusának elején Hirosima lakossága annyira megszokta az amerikai bombázók jelenlétét az égen, hogy jóformán nem is törődtek azzal a három repülőgéppel, melyek augusztus 6-án reggel repültek be a város légterébe. Ezen a napon azonban 8 óra 14 perckor minden megváltozott. Az „Enolay Gay” pilótája, a bátor amerikai háborús hős, 580 méterrel a város felett kioldotta a Little Boy névvel kódolt urániumbombát, amely vakító fényjelenség kíséretében robbant fel.

A robbanás 1,2 kilométeres körzetben mindent elpusztított – az áldozatok pontos számáról azóta is csak becslések olvashatók az írott és elektronikus sajtóban. Az akkor 350 ezer lelket számláló városban álló emlékoszlopon 61 ezer 400 név szerepel, de augusztus 6. után 78 ezer ember nem vette fel soha többé az élelmiszerjegyét – az amerikai katonai vezetés 139-140 ezerre becsülte a halottak számát.

A robbanás következtében akkora hőhatás lépett fel, hogy számos (értesüléseink szerint három) áldozat körvonala beleégett a földbe és az épületek falába, sokan az epicentrumtól három kilométer távolságban is súlyos, harmadfokú égési sérüléseket szenvedtek. A város 90 százaléka elpusztult, 76 ezer épületből 48 ezer teljesen megsemmisült.

Bár még az amerikai hadvezetést is meglepte a bomba hatása, három nappal később, augusztus 9-én újra felszáltak a bombázók, majd a sűrű felhővel takart Nagaszakira ledobták a hirosimainál 6-7 kilotonnával nagyobb Fat Man névvel ellátott plutoniumbombát.

E második – a polgári lakosság ellen intézett katonai támadás – áldozatainak számát is csak becsülni lehet: közvetlenül a robbanás után 70-75 ezer ember halt meg, de később mindkét körzetben százezrek szenvedtek radioaktív sugárfertőzést, lassú, de biztos halált okozva a polgári lakosok számára. (Bár a Nagaszakira ledobott bomba hatóereje nagyobb volt, mint a Hirosimára ledobotté – s ezzel addigra már az amerikai hadvezetés is tisztában volt! – a földrajzi körülmények miatt kisebb volt a pusztítás.)

Takahasi Hiroko, a japán városban működő Hirosimai Békeintézet kutatója, az amerikai fegyveres erők washingtoni patológia intézetének belső feljegyzései alapján azt állítja, hogy mintegy  77 ezer újszülöttet tanulmányoztak (Mengele méltó utódai) 1948 és 1954 között. – A japán szakember szerint több mint 1200 csecsemő szervezetéből vett mintákat és kartotékjaikat küldték el az Amerikai Egyesült Államokba.

„Úgy bántak velünk, mint a disznókkal szokás, hogy tanulmányozzák a nukleáris fegyverek hatását és a radioaktív sugárzás mértékét… a rendelkezésünkre álló sugárzási sztenderdek is e két katonai támadás utáni adatokon alapulnak” – vélekedett Takahasi.

Az már korábban is ismeretes volt, hogy az USA kutatásokat végzett a sugárzás genetikai hatásairól és hogy a nukleáris bombázások áldozatainak, valamint az újszülöttek szervezetéből származó mintákat küldtek Amerikába, mialatt a szövetséges haderők Japánban állomásoztak a második világháború után, Európában bíróság elé állítva a hitleri Harmadik Birodalomban hasonló kutatásokat, kísérleteket végzett tudósokat és orvosokat.

1952-1953-ban végül kisbabáktól származó 850 szerv és testrész került az Egyesült Államokba, ezeket 1955-ben több ezer szövetminta követte.

A japán sajtóból ismert, hogy 1951 és 1955 között a korábban jelzetten kívűl még 1250 orvosi jelentést is Washingtonba vittek – az amerikai tudományos intézetek megállapításai szerint az atomrobbanásoknak nem volt genetikai utóhatása…

Miért vetették be a nukleáris fegyvereket?

Bár az amerikai hadvezetés erődemonstrációnak szánta az atombombák bevetését, részben a még mindig hadban álló Japán ellen, a tömegpusztító fegyver birtoklása egyértelműen szövetségesének, a Szovjetuniónak is szólt, hiszen a washingtoni vezetők feltételezték, hogy a Sztálin lágereibe hurcolt német tudósok segítségével felgyorsult a szovjetek atomprogramja.

Kétségbe vonható az amerikaik azon állításai is, miszerint „őket is meglepte az atombombák pusztító hatása…” valamint, hogy „a bombákat a japán haderő ellen használták, az ellenállás megtörésére” – ugyanis az amerikaiak választása – Nagaszakival ellentétben – nem véletlenül esett Hirosimára.

Hirosimában nem állomásozott számottevő japán haderő, a város középpontja felett történt robbantás, valamint az a tény, hogy a támadók tudták: a várost körülvevő hegyek majd felerősítik a bomba hatásfokát és várható volt, hogy a város nagy része elpusztul a támadásban – mind-mind bizonyítékul szolgálnak a szándékos tömeges emberpusztításra. (E helyen említhető meg, hogy a hitleri Harmadik Birodalomban – ahol, amíg lehetőségük volt rá szintén dolgoztak az atomfegyver megalkotásán – szovjet hadifoglyokat használtak fel kisérleti célokra, de az áldozatok száma a Német Birodalomban mindössze „csak” 10 ezer körüli volt.)

Az atombombák bevetése az addig fennálló hatalmi egyensúlyt fenyegette, Sztálin csak Hirosima és Nagaszaki után szólította fel tudósait, katonáit és népét egy hasonló, tömeggyilkos fegyver megalkotására.

A második világháború ázsiai szakaszát lezáró háborús bűncselekmény rengeteg ártatlan ember halálát okozta. A Szilárd Leó, Wigner Jenő és Teller Ede közreműködésével készült tömegpusztító eszköz olyan találmány volt, amire senki, egyetlen nemzet sem lehet büszke.

Különösen nem lehetünk büszkék mi, a magyar származású Teller Ede atomfizikusra, aki nem csupán a tudományával szolgálta a fegyver megalkotását, hanem annak bevetését is szorgalmazta Rooseveltnél. A hirhedt levelet ugyan Albert Einstein és Szilárd Leó neveivel látták el de a magyar származású aláíró később elhárította magáról a felelősséget, Einstein pedig tiltakozott a fegyver bevetése ellen. Köztudottan Oppenheimer, az atomprogram vezetője és Szilárd Leó atomfizikus kommunista nézteket vallottak… Léteznek olyan feltételezések, hogy nem csak az atombomba, hanem a hidrogénbomba terveit is Oppenheimer juttatta a szovjetek kezére, ezt a feltételezést Teller Ede Opperheimer ellen tett vallomása csak erősítette. Közismert, hogy Teller a háború után nem mehetett úgy fizikus körökbe, hogy ne kelljen tartania kézfogásának visszautasításától.

Teller az élete végéig – 2003. szeptember 9-én bekövetkezett haláláig – bűntudatban élt, mert nem csak az első atombombák megalkotásában, hanem az első hidrogénbomba felrobbantásában is elsőrendű szerepe volt.

A kétes hírnévre szert tett magyar tudós először hazáját, Magyarországot hagyta el kutatásaiért és azért, hogy önmagának jobb életkörülményeket biztosítson. 1934-ben hagyta el Németországot a Zsidó Kimenekítő Tanács segítségével. Rövid angliai tartózkodást követően 1935-ben emigrált az Amerikai Egyesült Államokba.

Több más – az atomfizika területén végzett munkájáért kapott – kitüntetése mellett Teller Ede 1994. április 23-án Göncz Árpád köztársasági elnöktől vette át a Magyar Köztársasági Érdemrendet, 1997-ben megkapta az akkor elsőként átadott a „Magyarság Hírnevéért” kitüntetést és az első Orbán-kormány éveiben a „Corvin-lánc” birtokosainak egyike lehetett.

Szemenyei-Kiss Tamás