Szilágyi Áron a döntő után – MTI Fotó: Illyés Tibor

Amikor az olimpia előtt a magyar aranyesélyeseket latolgatták, Szilágyi Áronról kevés szó esett. A kardvívás elvégre nem az ifjoncok sportja, a legnagyobbak már érettebb korban érnek a csúcsra, amikor tapasztaltabbak, dörzsöltebbek, nyugodtabbak. Erre jön egy 22 éves fiú, aki úgy veri meg a döntőben a nála 9 évvel idősebb, bár honfitársai által is „outsidernek” tartott Diego Occhiuzzit, hogy az olasznak esélyt sem hagy. Pedig éppen ezért lehetett volna veszélyes a nápolyi fiú, hiszen még soha nem jutott ilyen magasra, és vihette volna a lendület. Csakhogy Áronunk ezt nem várta meg, ezen az estén más nem győzhetett, csak ő. „Occhiuzzi nem tudott ellenállni a magyar lerohanásának” – írta a La Stampa.

A döntő csörtéből nekem mégis Horváth Mariann sírása marad meg. Riporternőnkből úgy szakadt ki az öröm, a meghatottság, a diadal, a nagy magyar hagyományok folytatásának eufóriája és nem utolsósorban a nemes bosszú gyönyörű Nemcsik Zsolt athéni nemtelen legyőzéséért (akkor is egy olasz, Aldo Montano volt az ellenfél), ahogyan azt a híres elődök hangjával őrizzük. Igen, sírni a riporternek is szabad, egy olyan pillanatban, amikor egy országnak minden igazi öröm, minden igazi győzelem számít, amikor másnap egy picit optimistábban ébredhetünk.

„Napfény ragyogjon arcomon, csillagok töltsék be álmomat”. Hogy jön ez ide? A kardfinálé felvezetésének aláfestő zenéje a Led Zeppelin Kashmir című dalának instrumentális motívuma volt. Eddig is a kedvenceim közé tartozott…