Elmúlt nyolc év. Már jól kezdődik, ugye?! Szóval. Az elmúltnyolcévben a jelenleg regnáló, akkor viszont ellenzékben tevékenykedő, ezáltal pedig az akkori kormánynak minden döntését megtorpedózni szándékozó (inkább több mint kevesebb sikerrel), erők voltak oly szívesek megtenni azon szemrehányást a vörösszegfüveseknek, miszerint a válságból csak adócsökkentéssel lehet kilábalni. 2010-et írtunk, amikor is forradalmi hangulat övezte választásokra került sor. A kampány során ígéretet kaptunk, méghozzá nem kisebb embertől, mint a magyarok Legkedvesebb Vezérétől, holmi adócsökkentésre.

Oly szép, tán nem is igaz – gondoltuk. Jól gondoltuk. Nem olyan nagy baj ez. Nem is vethető a kormánypártok és képviselők szemére. Ilyen mértékű győzelem után, ki ne vetne számot önmagával, életével, meggyőződésével. Továbbá a hatalom részegít is, tehát nem meglepő, hogy addigi, adócsökkentésbe vetett hatalmas hitük, egy csapásra tovaszállt, akár a madár. Ne mondja nekem senki, hogy részegen az őt számon kérő rendőr (itt: választók) előtt ne hagyna fel minden meggyőződésével. Marad a mentegetőzés: „nem úgy volt az, drága biztos úr!” Pedig a rend hatalmas őre nagyon is jól látja, hogy saját mocskába fetreng az aszfalton a részeg delikvens (itt: a kormány).

Tehát a madarak elszálltak – jegyzem meg, reményeinkkel és a legtöbb magyar ember megélhetési lehetőségeivel együtt – és csak eztán derült ki, hogy milyen okból kifolyólag (habár előre sejteni lehetett). A távolban ugyanis osztódva szaporodó és egyre növekvő adó formájában megjelenő saskeselyűk tűntek fel. Ráadásul egy agresszívabb fajtából, hiszen ki lehet ugyan őket játszi könnyedséggel kerülni, viszont fentről (honnan fentebbről már, hát az Istenektől) jön egy kis módosítás és már megint karmaikban vannak a dolgok.

Ilyen keselyű volna a modern Magyarország egyik legbecsesebb vívmánya, a Népegészségügyi Termékadó. Oly szép neve lett volna, de az az adó mi a francnak kellett a végére, nem értem?!

Itt megállanék egy pillanatra. Ugye az adók mostanság osztódva szaporodnak. Tehát van belőlük elegendő. Így fordulhat elő az is, hogy egy egyszerű vásárlás közepette többszörösen adózunk. Ezzel érkezünk el jelen cikk tárgyához, az energiaitalokhoz.

Egy mindennapi példát hoznék fel. Egy általános-, középiskolás, vagy épp a felsőoktatás keretében fejtágítás folyamatában résztvevő egyszerű, magyar állampolgár bemegy a boltba. Mivel már nem bírja a hatalmas fejtágítást energiákkal és éjszakai ébrenléttel, továbbá a Nyirő Józsi illetőleg Wass Albert bá’ plusz terhet és meggyőződésbéli visszásságot okoz törékeny lelkében, befektet néhány doboz/üveg energiaitalra. A pénztárnál állva előveszi nem túl vastag, mondhatni vékony, illetőleg nem létező pénztárcáját. Remegő térdekkel és összeszorított farpofával várja a pénztáros által kimondani készült összeget. Mikor ez megtörténik, megnyugvás tölti el a kedves vásárlót, de csak az után, hogy megjegyezte: „k***aélet, még mindig k******tt drága minden”! A fizetés megtörténik.

Ebben az esetben a termékkel együtt megfizettük az Általános Forgalmi Adót, valamint, – amennyiben az alább vázolt törekvések ellenére valamiért még mindig sújtja az energiaitalokat – a Népegészségügyi Termékadót.

Már-már sci-fibe illő jelenet, ha mondjuk egy főiskolás, vagypediglen egyetemista legény, avagy hölgyemény már említett pénztárcájában csupán egy bankkari árválkodik. Ez esetben még az átutalásért is adózhat, ha minden igaz.

Így adózhatunk tehát háromszor, miközben mi csak néhány energiaitalt akartunk venni, azt is csak tanulmányaink sikerességét elősegítendő. Arról meg még nem is szóltam, hogy a végösszeg persze hármasra végződik, így 2 plusz jó magyar forintocskával legombolnak bennünket. (Bankkártya esetében ez ugyan nem él, de mi meg sci-fiben nem élünk, tehát tekintsünk el a bankkártyás fizetés lehetőségétől).

Persze ez az adó sehogy sem jó senkinek. Az energiaitalosoknak főleg. Kivetik rájuk az adót. Ez egy robbanó eszköz nevét elsajátító termék (gyengébbek kedvéért Bomba), annak is a 600 ml-es kiszerelésének esetében (amely a legkedveltebb energiaitalok közé sorolható), annyit tesz, hogy majd’ duplájára emelkedik az érte megfizetendő forintok száma. Energiaitaléknak jön a felismerés: „Bazmeg, még a végén kávét fog inni a sok mindenki. Nem fog kelleni a tuti gyümölcsös ízvilág. Inkább a feketét öntik majd becses szájukba a népek. Baj, nagy baj, mi lesz velünk?!”

Leírhatatlan letargikus állapotuk azonban nem tart sokáig. Nemes egyszerűséggel a megengedett szint alá csökkentik a koffeint mennyiségét a nedűben, több alkalommal is, majd a taurint – mint tudjuk a koffein és taurin miatt energiaital az energiaital – is kivonják.

Így az ár a régi marad, az érték viszont csökken. De legalább nem drágább. Továbbá talán már az is kijelenthető, hogy a centrális erőtér hatalmas szipolyozó erőhatásai miatt, a mai Magyarországon, eredeti értelembe vett energiaital nincs forgalomban. Vagy csak megfizethetetlen áron.

Persze az adok-kapok megy. Hiába csökkentik a különböző összetevők mértékét, a kormány továbbra is igyekszik a törvény hatálya alá rendelni a szóban forgó terméket. A harmadik törvénymódosítás idejét éljük ez ügyben.

Eredetileg az egészségügybe kívánták átszivattyúzni az adóból befolyó pénzt, viszont elnézve a hatalmas küzdelmet, melyet a kormány folytat az energiaitalosok pénzéért, felmerül a kérdés, mekkora szarban lehet az ország úgy gazdaságilag, ha már az energiaitalt gyártó cégek (egyébiránt nem jelentéktelen) pénzére ekkora szüksége van a feljebbvalóknak?

Még nagyobb baj, hogy a Népegészségügyi Termékadó megjelenhet munkahelyteremtésnek gátat vető alakban is. Ez az adó – a köztudatban élő, találó, chipsadó nevéhez hűen – vonatkozik a rágcsálnivalókra is. A Chio német tulaja értesülve az adó bevezetéséről, volt szíves nem kicsiny hazánkba telepíteni egy nem elhanyagolható nagyságú gyártósorát.

Ezek után pedig már ne is tessen csodálkozni senki, hogyha sem tanulni, sem elhelyezkedni nem tudnak majd a jelenlegi nebulók.