„S bennem, mint erdőben gyík, madár, ha rebben,

minden pillanatod ott ragyog szememben,

akár a táguló Mindenség-Veremben

az egymásra-éhes Galaxis-tutajok

Véredben keringek, véremben keringsz te,

ős-szent suhogással összekeveredve.

Fejem az Idő-Szem kútjába temetve

várom, hogy mi lesz még? A jövő árnyamra kavarog”

Ritkán szoktam írásaim címében idegen tollakkal ékeskedni (amúgy se nagyon…), de amikor elolvastam Juhász Ferenc új kötetét, a Pegazus istállóit, azonnal ez a Hubay Miklós-dráma jutott eszembe. Lehetett volna a cím esetleg még Késői találkozás, de az sem az enyém. A második gondolatom pedig az volt, hogy így, ahogyan a Költő megéli, érdemes megöregedni: szerelemben, gyengédségben, szenvedélyben.

Amikor elolvastam a kötetnek csaknem pontosan középpontjában lévő verset, A csillagcsönd virágzó bokrát, amelynek utolsó két versszakát idéztem, úgy éreztem, azonnal fel kell olvasnom Életemnek. Gyakran megesik velünk, hogy olvasmányainkból idézünk egymásnak, ha tudjuk, hogy egy gondolat rólunk szól, nekünk szól, mi okulhatunk belőle. És bár mi még jóval fiatalabbak vagyunk, és nincs is közöttünk húsz év különbség, mint a Költő és Szerelme, Katalin között, mégis megtaláljuk magunkat az ő Együttlétük gyönyörű harmóniájában, amely náluk immár több, mint harminc éve tart (mi még csak tavaly léptük át első évtizedünket, de számunkra sincsen már régen jelentősége az időnek).

Juhász Ferenc poézise először mintegy 40 éve érintett meg. Alma Materen, a Hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor Gimnázium könyvtárában pillantottam meg vaskos köteteit, és első ijedtségem után többé nem riadtam meg univerzálisan burjánzó soraitól, amelyek – és erre nemrégiben ébredtem rá – tökéletes lenyomatai korunk határtalanságának, annak a hangzavarnak, amelyben csak azok találják meg a tiszta dallamokat, a világos képeket, akiknek szemük, fülük és a mai embernél oly ritka adottságuk, türelmük van hozzá. Hamar megtanultam, hogy Juhász Ferencet nem lehet „kutyafuttában” olvasni, érdemes egy-egy kozmikus képénél elidőzni, azokhoz visszatérni. Így vált lelkem részévé A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából, amelynek a 20. századi irodalomban egyetlen igazi párját találom: Allen Ginsberg Üvöltését, így találtam rá saját agyam asszociációs rendszereire az Írás egy jövendő őskoponyán prózaversei nyomán. Az utolsó két évtizedben tanúja lehettem annak, hogy a Költő, miközben, mintegy örök Élet-igenlésként leplezi le a Halál ezer arcát, a kiteljesedett Létből, az alkotó öregkor megnyugvásából és a Végtelenség Szerelemből kapja ihletét. Lehetséges-e, hogy a mai magyar poézis egy 84 éves Férfitól kapja napjaink legszebb, legőszintébb szerelmes verseit? Azt mondom, lehet, mert a Szerelem, az erotikus vágy kortalan, és minél többet élt meg egy ember, mielőtt rátalált az Igazi Egyetlenre (a „megélés” mennyiségét megint csak nem a naptári évek jelentik!), minél hosszabb a reménytelennek tűnő várakozás, annál nagyobb az öröm, annál jobban vigyázunk rá mindennapi óvásunkkal, hálánkkal, és ápolásunkkal.

A Pegazus istállóiban is visszatérnek Juhász Ferenc örök témái, Halál-élményei, egyre kikristályosodottabb formában látja és láttatja gyermekkorának fájdalmas-szép mozaikjait, de a kötet legemlékezetesebb darabjai mégis ezek a szerelmes himnuszok, mint A Forró vérrel telt selyemcsipkeserleg, avagy új Énekek Éneke a XXI. századból (ismét egy olyan Mindenség-óda, amelyért érdemes költőnek és versolvasónak lenni), vagy A Hajnalcsönd bíbora, amelynek nem tudom nem ideírni záróakkordként néhány sorát:

„S mi fekszünk a hajnalra várva

a hold elpárolgására,

a csillag-rejtőzködésre

lihegve és ragyogva.

Te nyakamat öleled bal karoddal,

én melledet fogom jobb kezemmel.

Kint mázsás hó a kertben,

a bokrokon, a fákon,

fehér áldomás-takaró a tavasz-reményen.

S várjuk a reggelt szív-csöndesedésben…”