verset írni erről a mostani magyarországról, hogy nem-e
rossz irányba mennek a dolgok nagyon;
én nem tudom, de ma jöttem lefele a hegyről erősen
és a konténernél láttam egy agyon
meghalt nyulat és nem köszöntem de ő sem
erőltette a barátságot;
csak feküdt ott döglötten, félig teljesen
széjjelbe rágva. Gondolom, kisnyúl korában ő sem
pont erre a sorsra vágyott
és én sem döglött nyúllal meg bűzölgő konténer mellett
képzeltem el egykor a rendet,
vagy amit kisnyúl korában szokott volt képzelni az ember.
Mindegy. Jelenleg az látszik, hogy meghalni nem kell
azonnal és bizonyos megszorításokkal élni sem teljesen
kizárt, mármint a körülmények meg még ilyen
további egyéb körülírások szigorú tiszteletben
tartását még ilyen korai reggel sem feledve.
Persze lehetne
alapja vitának, hogy miért nem lettem
hasznos tagja a nemzetnek, vagy hogy miért kell
együtt elrohadnom ezzel a vidékkel,
hogy mért lakom csak ott ahol lakhatnom hely jutott.

Nézem még kissé a nyulat, meg ahogy ő futott
keresztül cserjén és gazon és életen
által, és azt, hogy énnekem
kellene futni most helyette, mert hogy ő halott.
Kérdeztem, hogyan kell, de nyilván csak hallgatott.
De itt állunk hallgatva mindannyian,
és soványka válasz, hogy a tökünk kivan,
meg hogy a semminél jobb az, hogy itt van, ami.
Hogy egyszerűbb hullni, mint iramlani.
Hogy csak ami lesz, az a virág.
De ne hidd, hogy nem gondol senki se rád,
ne hidd, hogy megúszod gondolatlan.

Hisz tudod, hogy ott van a holnapodban.