A város teljesen kihalt volt. Na persze az olaszok játszottak a tévében, az EB döntőbe kerülésért a németekkel. Az utakon csak néha-néha bukkant fel egy-egy autó vagy motor, hangja belehasított a halotti csendbe. Még a sirályok is befejezték amúgy fülsiketítő rikácsolásukat. Aztán egyszer csak robbant a bomba, és vele együtt a város is. A 20. percben szerzett vezető gól felrázta a nézőket. Üdvrivalgások és kürtök hangja szállt a levegőben. Negyed órára rá a közönség már érezte: csoda kéne ahhoz, hogy kikapjanak (bár ugye volt már olyan, hogy 0:2-ről valaki meccset veszítsen…)

A kávézók és talponállók megteltek, akik nem fértek el a járdán, az utcáról nézték a hatalmas képernyőket. Az lefújásra váró tömeghez később két rendőr is csatlakozott, kedélyesen elbeszélgettek az arra járókkal. Nálunk már be nem jelentett tüntetést, meg gyülekezési jog megsértését kiáltottak volna ekkora tömeg láttán…

Aztán eljött a bűvös 95. Perc, amikor is a játékvezető hármat fújt sípjába. Az emberek tombolni kezdtek, zászlókat lengettek és egymást ölelgették. Még a két rendőr is tett egy-két bizonytalan érzelemkifejezésre alkalmas mozdulatot, de vigyáztak arra, nehogy csorbuljon a karhatalom megítélése. Micsoda érzelmes tisztviselőik vannak… az egyik mellékutcából fúvószenekar tört magának utat a tömegben, megkezdődött a jazz fesztivál. Tudták, előbb úgyse figyelt volna rájuk senki, így hatalmas tömeg előtt játszhattak. Hatalmas, boldog tömeg előtt.

Motorosok és autósok egyaránt ráfeküdtek a dudára, vidám gyerekek ordították: uno – due! Uno – due! Azaz egy-kettő nekünk… az éttermekben, ahol máskor félórás sorbaállás után kap csak szabad helyet az éhes vendég most szinte senki sem ült. Ünnepnap ez a kocsmásoknak, gyásznap az éttermeknek. Kinek lenne kedve ilyenkor kagylót vagy rákot enni, mikor ok támad az ünneplésre? Senkinek…

Lehet így is ünnepelni egy csapatot, nem muszáj hozzá metrókat vagy vasúti kocsikat szétverni. Esetleg utcakövekkel dobálni a rohamrendőröket. Persze ahol vannak nyertesek, a másik fél vesztes lesz, de gondoljunk csak az írekre, akik felálltak, elénekeltek egy dalt és hazamentek. Senki nem beszél a másik félről, a szurkolók történelemkönyvbe írták magukat.

Szerintem a korábbi eredmények alapján a hozzáértők nem ezt várták. A németek az összes meccsüket megnyerték, az olaszok mindössze egyet. Sima német győzelem lett volna a papírforma. Hogy mi volt a gond? A hit. Az olaszok közül az összes játékos énekelte a himnuszt, míg a németeknél mindössze öten nyitották szólásra ajkukat. A meccs még el sem kezdődött, ők máris kikaptak…