De álljunk meg. Miért érdekel minket, hogy mit ír a Népszabadság? Azért, mert az ügyvédek egyébként hiteles információit újságíró nem használhatja fel: köti a jogászt a szakmai titoktartás. Ahogy a sajtómunkást is – csak őt az informátor védelme. A papot meg a gyónási titok… mármint, ha katolikus. Az ügyfelek meg nem mindig szeretik kiteregetni a magányügyeiket. Pedig volna mit. Nem marad más lehetőség, ha kerülközik egy károsult, aki a Népszabadságnak öntötte ki a lelkét, rá kell hivatkozni, holott jóval több ilyen eset akad. Csak, kérem, nem szabad beszélni róluk. De lássuk, mi történt?

Viszonylag egyszerű az eset. Kereszteletlen feleség és reformátusnak született férj esetében mondta ki a házasság érvénytelenségét az Esztergom-Budapesti Érseki Bíróság. A házasságkötés annak idején kizárólag polgári volt. Eredetileg a válás is. Igaz, a férj időközben katolizált, és új felesége roppant vallásos, talán ezért volt szükség a megalázó eljárásra, amiben a volt asszonykáról kimondták az érsekség tudós papjai, miszerint nem kívánt gyermeket – huszonéves kora elején a legtöbb lány nem kíván – és „színlelte a házasságot”. Nocsak. Tán el sem hálták? És a férj ezt mi módon nem vette észre? Figyelmetlen, szétszórt legény, azért ennyire mégsem lehet hanyag az ember. „Te Jóska, ott az a nő, feleséged az neked? Csoda tudja… én ugyan meg nem bírnám mondani”. De ha valaki azt mondaná, hogy végül is nincs szó különösebb esetről, egy kánonjogi dogmának kellett eleget tenni az új házasság érdekében, annak csak részben van igaza.

Az érseki bíróság döntésének ugyanis vannak bizonyos jogkövetkezményei. Mert például mi van akkor, ha az elvált hölgy újból férjhez kíván menni? Törvény nem tiltja, kivéve, ha a vőlegényjelölt történetesen katolikus. Mert akkor ki van zárva a frigy. Lévén, hogy a magyar állampolgárok jelentős része, sőt, mondhatjuk, többsége ennek a vallásnak a híve, elmondhatjuk, hogy jelentősen csökkentek a férjhez menési esélyei. Márpedig ez már a polgári jog kategóriái közé tartozik. Ez már nem egyházi belügy, itt egy magánszemélyt ért komoly sérelem. És egyáltalán, felmerül az illetékesség kérdése is: miképpen hozhat ítéletet egy bárakármilyen felekezetű egyházi bíróság olyan ügyben, ami a polgári hatóságok jogkörébe tartozik? Azért, mert időközben az egyik fél a hívükül szegődött? János és Ferdinánd királyok világa ez, akiknek idejében a pereskedéshez hozzátartozott a pálfordulás is – ha a magyart elítélték valamiért, és ez nem járt azonnali fővétellel, gyorsan fordított egyet a köpönyegén, mert biztos lehetett benne, a túloldalon fel fogják menteni. Nem volt békés kor, és a jogbiztonságáról sem volt nevezetes.

De miért olyan fontos ez a katolikus egyháznak? A matrikula miatt… amiért olyan száznegyven éve annyit harcoltak a polgári házasság ellen is. Amelyik egyház vagy egyéb szervezet megszerzi az anyakönyvezés monopóliumát, az hatalmas fegyvert kap a kezébe: övé lesz a teljes lakosság-nyilvántartás, tokkal, vonóval, adózással, helyi adókkal, oktatásüggyel, temetéssel, esketéssel, keresztelővel, sorozással, bölcsőtől a koporsóig mindennel együtt. Ha egy felekezet – hangsúlyoznám, bármelyik – egyedül üdvözítőként monopóliumot kap erre, akkor az államhatalomnak nem lesz más választása, mint szép halkan és alázatosan együttműködni velük.

Mert különben nem kap egy vasat sem. Azt sem fogja tudni, hány polgára van és azok hol laknak.

Urak lesznek a papok, megint urak. Nagyurak.

És ha valakinek ez nem tetszik, annak Szegeden újra világot gyújtanak.

Nem a fejében: a máglyán.

Szele Tamás