És hogy még bonyolultabb legyen a megközelítés: nekem mindig is voltak fenntartásaim az olyan filmekkel, amelyekben angyalok vagy hasonló, más dimenzióból származó lények földre szállnak, és nem csupán láthatóan beleavatkoznak az ember életébe, hanem őket is megérinti a földi lét. (Két kivétel azért van: Ingmar Bergman Hetedik pecsétje, és Wim Wenders Berlin felett az ég-je). Valójában engem két nagyszerű, minden szerepében hiteles színész tartott éjszakába nyúlóan a képernyő előtt: Anthony Hopkinsért és Brad Pittért érdemes volt, még akkor is, ha az alkotók ezúttal sem tudták kikerülni a klisét, mely szerint a Halál démona beleszeret egy földi lányba és önmagával kerül konfliktusba, mert nem tudja elvinni a Sötétség Birodalmába, inkább visszaadja az Életet annak, akitől testét-lelkét elvette, míg az apával bevégezte küldetését. Ilyen visszatérés csak a moziban van – jó, ne legyünk ennyire sültrealisták, lehet, hogy a Joe földi mása csak kómában volt, és visszalökték őt a fényfolyosóról…

De nem is ez a lényeg. Hiszen tudjuk, hogy legtöbb embert foglalkoztatja, hogy mit hagy maga után, miközben vannak, akik szeretnék tudni, mennyi idejük van hátra, mások viszont nem törődnek az elmúlással, teszik a dolgukat, amíg tehetik. A Hopkins alakította üzletember tudja, hogy elkerülhetetlen a vég, és rajta kívül egyedül lánya érti ezt meg, mégis megnyugvással indul el egy végtelen kertben, miközben még zajlik a születésnapjára összehozott harsány parti, amit egy porcikája sem kívánt, mert mindent elrendezett, amit kellett. Tudjuk, hogy sokaknak ad erőt – és időt! – hogy „még dolguk van”, és az erő, az idővel együtt akkor fogy el, amikor már dolog sincsen több.

Különös egybeesés, hogy e filmet tegnap néztük meg Életemmel, miközben a mai napot az egyik legnagyobb spirituális zenei Mesteremnek, John Coltrane-nak kívántam szentelni, aki éppen 45 éve, 1967. július 17-én érkezett meg Odaátra. Coltrane mindössze 41 évet élt, és ahogy közeledett számára a vég, egyre intenzívebbé vált útkeresése, utolsó két évében zenei univerzuma elképzelhetetlen tágulásokon ment keresztül, olyanokon, amelyek már-már meghaladják egyszerű földi halandó befogadó-képességét. Ő nem rendezett el semmit, hanem új, nem könnyen követhető utakat jelölt ki az utódoknak, saját életművének harmóniáját a Nagy Egészben tudjuk csak tetten érni. És ma hajnalban láttam meg a hírt, hogy porrá lett a rock egyik kősziklája, Jon Lord, akinek orgonajátékán nemzedékek nőttek fel, akinek klasszikusokba ágyazott futamait profik és amatőrök egyaránt próbálták eltanulni.

A hír hallatán nekem először nem a régi ismert kép a hosszú hajú, harcsabajszú Lord, nem is az utóbbi évek hófehér öregembere jutott eszembe, hanem egy lemezborító: a Deep Purple In Rock, amelyen a banda öt tagját úgy faragták ki, mint a rushmore-i sziklák amerikai elnökeit, és Lord pont középen látható. (Ellentétben a színpaddal, amelynek bal oldalán állt). A Hammond orgona mestere először 60 évesen visszavonult, aztán, mintha megérezte volna, hogy nincs vesztegetni való ideje, ismét színpadra állt, és kettős intenzitással dolgozott rock- és komolyzenei életművének további bővítésén. Egy éve tudta meg az ítéletet (hasnyálmirigy-rák), de tavasszal még bemutatta egy concertóját Oslóban, és alakított egy rock supergroupot is, amelynek ezt a beszédes nevet adta: WhoCares? Azaz: kit érdekel? Gitárosnak pedig azt a Tony Iommit választotta, akinél az idén januárban állapítottak meg nyirokmirigy-daganatot. Számára ez volt az a végső földi út, amely Coltrane-nak az Interstellar Space.

Az elmúlás mindig fájdalmas, főleg azoknak, akik maradnak. Az eltávozottnak pedig megadatik az a szerencse, hogy csak azt tudja biztosan, mit végzett el, ám hogy mennyire lesz a tartós az általa hagyott nyom, arra legfeljebb egy másik dimenzióból lehet rálátása, de befolyása már aligha. Coltrane és Lord lelke megnyugodhat: az ő nyomuk még sok-sok nemzedékig szól bennünk.