Mint arról 2012 márciusában már beszámoltunk, jó öt évvel ezelőtt Orosházán csúnya, komoly következményekkel járó baleset történt. Rácz Györgynét (barátainak és hozzátartozóinak Ilonka néni), aki kerékpáron indult bevásárolni, kegyetlenül elgázolta egy patkolás elől menekülő, megvadult paripa, amely még a mögé fogott kocsit is magával hurcolta. Súlyos kár esett Ilonka néni egészségében, gerinccsigolyája törött, fogait vesztette, látása megromlott, de még járni is újra kellett tanuljon. Bizony, az ápolási, kezelési költségei jó három és félmillióra rúgtak – keresetet is adott be a felelősök ellen. Amint azt jogállamban szokás.

És az elsőfokú eljárás során kimondták: senki sem hibás. Ám a perköltséget a felperes állja: fizessen be olyan egymilliót, mert ha nem, hát szorul. Az igazsághoz tartozik, hogy a felelősség legnagyobb részét viselő M. Péter lovász ugyan magára vállalta a hibát, csak időközben elhunyt – így aztán, ha a vétkes halott, az áldozat fizet. Logikus, nem? No, ilyenkor kell fellebbezni. Az sem sokat segített, legfeljebb taxatívebb lett az ítélet, a ló gondatlan tulajdonosának – hiszen, aki arra alkalmatlan személyre bízza kocsiját, lovát, de akár kutyáját is, az gondatlan – például az éltes asszony 193 000 forintot köteles fizetni szerinte. Meg a szakértői díjakat, ügyvédi honoráriumokat, mindenfélét, ami a perköltségekhez tartozik – és ne feledjük a NAV jussát sem! Hej, ilyenkor szív keserűt a magyar a pipaszáron, pödri meg a bajuszát és fellebbez a harmadfokra.

És lássunk csodát, a harmadfokú bíróság Ilonka néni javára döntött! Csak éppen amúgy, magyarosan. Szóval megítélték neki a krátérítést, ápolási, kezelési költséget, csak éppen mérsékelték. Erősen mérsékelték – olyan egytizedére. Pontosabban 364 080 rénes forintokra. Ami, három-három és fél millió kárhoz, költséghez képest bakfitty. Semmiség. Hajnali harmat a sivatag porában, nem több. Sőt: a perköltség továbbra is az éltes asszonyt terheli! Ilyenformán tehát, habár az erkölcsi győzelem kétségtelenül Ilonka nénit illeti, újra meg kell rokkanjon, most már a költségekbe. És a ló elbizakodott tulajdonosa már követeli a neki járó százkilencvenháromezret. Mert azt bizony meghagyta a legfelsőbb fokú ítélet, amint volt. És ami ellen fellebbezésnek helye nincs.

Amúgy az ítélet szemre egészségesnek tűnik, keze, lába, létfontosságú testrészei meglévőnek tűnnek, ám az indoklás, részletesen áttanulmányozva, súlyos szervi kórság tüneteit mutatja. Először is: egész sereg kezelés finanszírozását látta indokolatlannak a tisztelt Gyulai Törvényszék amiatt, hogy „azokra egyébként is sor került volna” A feltételezés mióta jogi kategória? Vélelmezzük, hogy Ilonka néni így is, úgy is csigolyáját töri, vagy félig megvakul, hiszen annyira sportos életet él? Nem túl hihető. Ha pedig valakinek kirúgja a fogát a ló, akkor azt bizony a ló rúgta ki, és nem a kora miatt hullajtotta el. Nem találta jogosnak a tisztelt testület azt sem, hogy az áldozat (sértett) leányának benzinköltséget fizessenek az alperesek, mondván: tekintettel arra, hogy ő is Orosházán lakik, járhatott volna kerékpáron is édesanyját ápolni. Hát, járhatott volna – ha nem rohangálnának megvadult mének az utcákon és nem vadásznának eltiporható biciklistákra. Akit a kígyó megmart, az a kötéltől is fél. É még sorolhatnánk az indoklás Akhillész-sarkait, tulajdonképpen ez egy olyan írásmű, amink más porcikája tán nincs is. Csupa sarok.

Nem lett volna ugyan kötelező, de a mélyen tisztelt bíróság tagjai közül akadhatott volna olyan derék, tanult doktor, aki figyelmezteti a jogban járatlan felperest, hogy költségesebb lesz neki győzni, mint gondolná – senki sem tette meg.

Ilonka néninek meg most igaza van. Hiszen megnyerte a pert. És van egy csomó tartozása is, – több millió, ha az ápolás már elköltött, de meg nem ítélt költségeit is beleszámítjuk – amit napokon belül követelnek rajta. Ha csak nem bukkannak az erre illetékes személyek az ítéletben olyan formai hibára, ami támadhatóvá teszi a verdiktet, könyörtelenül behajthatják rajta.

Miért?

Mert igaza volt, és ezt a bíróság is kimondta.

Jogot szolgáltattak, igazságot kevésbé.

Pedig szép dolog az igazság, még itt, mifelénk, a Duna-Tisza közén is. Még akkor is, ha ez a mi igazságunk amolyan urambátyámos, kvaterkázós, neobarokk igazság is.

Csak nem mindenkinek szép.

Annak, akinek jussa van hozzá, annak például nem.

Szele Tamás