Deutsch Tamás MTK meccsen

Solti Antal vívók százait, bajnokok tucatjait nevelte fel, de Fideszisztánban ez sem elég: a Mester elkövette azt a baklövést, hogy a vívószövetség elnökjelölő ülésén nem a legfontosabb jelöltre, D. T.-ra adta a voksát. Mert – szörnyűség! – alkalmatlannak találta e tisztségre.

Ehhez képest már meg sem rázott az az információ, amelyből megtudhattuk, hogy OV szerint az Alkotmánybíróság le van szarva, KL szerint pedig az IMF van leszarva. Az ilyen magvas kijelentéseknek már-már nincsen hírértéke.

A válasz gyorsan érkezett: a Mesternek felmondtak, még hozzá indokolás nélkül, ahogyan manapság ez Fideszisztánban szokás. D. T. persze nem tudott semmiről – tudott-e valaha is valamiről? – utólagos indoklásként azt bírta sms-ezni, hogy „vége az olimpiai ciklusnak”. Pedig valamikor sportminiszter is volt, tehát tudhatná, hogy egy olimpiai ciklus akkor ér véget, amikor az olimpiai játékok záróünnepségén kialszik a láng. De hát kicsire nem adnak.

Tehát az ötödik olimpiájára készülő, 36 éves, kanadai házassága révén kétlakivá vált, mégis a magyar színek mellett kitartó, többszörös Európa-bajnok, világkupa-verseny győztes Mohamed Aidát megfosztják apjaként tisztelt edzőjétől, mert a rendszerváltás utáni időszak egyik legnagyobb közéleti pojácája, aki abból él, hogy egyszer megverték a prágai rendőrök (sajnos nem eléggé…), nem bírja elviselni, hogy valakinek rossz véleménye van róla és ennek hangot is ad.

A közéleti dilettáns olyan állatfajta, amelyből e kis hazában soha nem volt és soha nem is lesz hiánycikk. Önmagában kártékony lény, súlyosbított válfaja, ha ostoba, rosszindulatú és ebből következően pitiáner. Mert a nagyvonalúsághoz, a vereség elviseléséhez már intelligencia kell. Persze ne kárhoztassuk csak D. T.-t, elvégre főnöke sem jobb e tekintetben (sem) a Deákné vásznánál.

Sokan emlegetnek a mai kurzus kapcsán korábbi történelmi korokat. Ha sporttörténeti ismereteim nem csalnak, sem a Horthy-, sem a Rákosi-, sem a Kádár-korszakban nem vágtak alá a sportnak, hiszen a sport fontos legitimizációs eszköz volt (gondoljunk csak Helsinki 16, Tokió vagy Mexikó 10 aranyára…), és a sportsikerek egyben „ópium a népnek”. Úgy tűnik, Fideszisztán felkent urait már ez sem érdekli, már a sporttámogatás is csak az udvarhű köröknek jut (éppen tegnap olvastam, hogy újabb pénzeket juttatnak a székesfehérvári sportcentrumoknak), miközben olimpikonok, akik mindent feláldoznak a győzelemért, a beígért támogatásoknak csak töredékét kapják.

Ennek ellenére biztosan lesznek most is olimpiai bajnokaink, akiknek a fényében majd sütkéreznek a felkentek. Vajon lesz-e olyan a dicsőségszerzők között, aki lesz elég bátor, hogy ne fogjon kezet velük?