Nolan elsőként fejezett be Batman-trilógiát a történelemben, az utolsó felvonás előtti felfokozott érdeklődés pedig egészen ijesztő méreteket öltött: a Rottentomatoes-on negatív értékeléssel jelentkező kritikust halálosan megfenyegették, Amerikában egy fiatal mészárlást rendezett a bemutatón – hogy Bane-t imitálva-e, vagy sem, az mindegy is. De mit tud Nolan, amit például Joel Schumacher nem – höhö, abba inkább ne is menjünk bele. Nolan sikere a forgatókönyvtől az akciójelenetekig kiterjedő hihetetlen profizmus mellett az ambícióiban rejlik. Az, hogy Batman karaktere eleve egy ilyen nagy volumenű trilógiáért kiáltott, enyhe retorikai túlzás – megannyi képregényhősben ott van ugyanez a mélység és dráma, csak épp egy olyan rendező hiányzott szinte mindig, aki ezt ki is akarta kanyarítani a történetből.
Nolan márpedig ilyen; a képregénykockák megfilmesítése és a fantasy-beállítás helyett (ami egyébként szintén tökéletesen rendben lett volna, csak egészen más szemszögből) a realitást választotta, az üres kirakatbábuk helyett pedig valódi karaktereket formált. A Batman: Kezdődik!-ben tökéletesen teremti meg a bőregér figuráját, érzelem és értelem szempontjából is megalapozza a hős születését. Aztán jött a mindent felülmúló Sötét lovag: tovább mélyült Batman karaktere, az új figurák pedig nemcsak felnőnek hozzá, hanem többen felül is múlják – kérdés, dramaturgiai szempontból ez helyes-e. Szinte mindegyik alak szimbolikus jelentőségű, a film legizgalmasabb szelete pedig talán a Batman-Harvey-Joker háromszög. A sötét- a fehér- és a színtelen lovagok, akik kiegészítik egymást, ez azonban csak a karakterek szintjén hoz egyensúlyt; Joker féktelen tombolása (hiszen erre született), Harvey tragédiája (hiszen maszk nélkül és tiszta eszközökkel harcolt) és Batman megingása (hiszen maszkban, a sötétséget képviselve küzd – a sötétség ellen) majdnem pusztulásba taszítja Gothamet. A sötét lovag etalon, nem csak a saját műfajában. És az maradt a legújabb epizód után is.
A Felemelkedés legnagyobb hibája, hogy figurái a további szálbonyolítgatások ellenére inkább csak kilúgosodtak. Bane, a legújabb főgonosz feltűnése akármennyire stílusos –annyira nem mint Jokeré – , nem sok újat hoz. Magával a karakterrel nincs gond, Tom Hardy jelenléte baromi erős, és a hamu alatt filozófiai és politikai szálakkal megtűzdelt módszerei is üdítően hatnak, ám végső soron ugyanazt akarja, mint Joker: bomlást és pusztulást. Elszabadítja Gotham lakosainak indulatait és látszólag kezükbe adja a hatalmat, ám Bane legalább annyira heves hitű forradalmár, mint amennyire Joker tervek nélküli anarchista…
Az új helyzet új hősöket szül, akik azonban megmaradnak az érdemes velük később foglalkozni- kategóriában; kérdés viszont, hogy lesz-e később. A Macskanőnek van funkciója, mégis minden szempontból súlytalan marad, míg John Blake jól szlalomozik Gotham romjain, ám elég hamar felfedi kártyáit, így ő maga vajmi kevéssé érdekes, az egyszerű és becsületes közrendőr hősiesen végzi a dolgát – típusú történetekből pedig láttunk már párat. Nolam és Gotham sakktábláján végső soron minden hősnek van hely és szerep is, a bábuk számának növekedésével azonban mindegyik vesztett kissé jelentőségéből- ez viszont törvényszerűleg hat.
Nolan hatalmas erénye az eddigi Batman-moziknál, hogy a szerelmi szálat és a hasonszőrű filmekben már-már túlcsorduló gyengéd érzelmeket képes volt a helyén kezelni, és egy fikarcnyival sem adott több teret nekik, mint amennyit megérdemeltek. A mérleg nyelve a Felemelkedésben azonban kissé elmozdul; nem azért, mert Batman az előzményekhez képest szinte csajozógéppé válik (a semminél ugye minden több), hanem mert a film első felében figuráját egyetlen vékony szálra fűzi fel Nolan: Rachel elégetett levelére, melyben Dentet választja. Mivel Bruce ezzel nincs tisztában, hatalmas érzelmi válságon megy keresztül, és nyolc évig megszűnik Batman lenni. Ez a húzás átvezetésként szintén a helyén van; azonban az eddigi filmek gazdag emócionális szövete után most picit vékony jégre tévedt a mozi, még ha a dolog működik is – egyszerűen arról van szó, hogy hiányoznak a korábban látott bravúros megoldások. Így van ez más fronton is, elég ha a történetre vagy a dialógusokra tekintünk. Korábban szinte jelenetenként kaptunk egy metaforát vagy anekdotát, ami volt annyira érdekes hogy meglendítse a történet szekerét ahelyett, hogy megakasztotta volna – hasonlóra ezúttal nem törekedett a forgatókönny, ahogy poénoknak is híján van. Talán idő sem lenne rájuk, hiszen a film első felében hatalmas erőkkel serceg az írók tolla, hogy nagyjából minden klappoljon a fináléban – sajnos a nagy akarásnak enyhe laposság lett a vége, de az erőlködés végül mégis célt ért, hiszen a végső harc már szinte minden igényt kielégít – vagy inkább kielégítene, ha nem lenne az a pár bosszantó logikai baki, ami eddig nem volt jellemző Nolanékre.
A Felemelkedés mégis méltó módon zárja le a Nolan-mesét. Az akciók ugyanúgy pattognak mint eddig, és bár elődeihez nem ér fel a film, még így is minden minőségben kenterbe veri a képregényfilmek többségét. A csak pár percet kapó szereplők közül többen is képesek ismét elénk vágni névjegyüket; ilyen Michael Caine és Gary Oldman is. A sötét lovag egyik hibájaként volt felróható, hogy Joker ellopta a showt; nos, ezúttal minden szem Batmanra szegeződik, Bale pedig lényegében semmi újat nem mutat – és ezzel mégis bebizonyítja, hogy ő és karaktere is simán elviszi a filmet a vállán, ha kell; maximum nem válik kultikussá. Ledger zseniális alakítása ugye Oscart is ért, de ha van igazság, az arany szobrocskáért abban az évben szoros versenyt rendeztek volna, melynek másik résztvevője Aaron Eckhart kellett volna legyen. Alakításában Dent tökéletes politikus, tökéletes hős és antihős is, igazi ellentmondásos figura. Valódi súlyát azonban csak a trilógia záró darabjával nyeri el, tetteinek következményeit a Felemelkedésben láthatjuk igazán. És ez az, amiben tényleg verhetetlen a záró darab: Gotham bemutatása. Hogy milyen hőst érdemel a város és milyet nem, hogy adatik-e neki második, vagy inkább harmadik esély, hogy lakói és maga Batman is hogy tesz: „Either Die a Hero, or Live Long Enough To See Yourself Become the Villain”. Akad tehát bőven elég kraft a záró darabban is, hangulatteremtésből meg ugyanúgy ötös, mint az előzmények – és ha nem lett volna ilyen magas a léc, valószínűleg jelen írás sem a hibákat pécézte volna ki magának.
