Zola Budd

Most minden hír a Londonról, a sport hőseiről szól.  Világcsúcs, Európa csúcs, éremtáblázat. Vannak jó és rosszhírek. Váratlan és várt érmek. Szerethető riporterek, mint például a Szilágy Áron győzelmét közvetítő Körösi-Horváth Mariann. Jobban elérzékenyült, mint maga a győztes, sírva ünnepelte a régen áhított magyar vívó aranyat. De közben is tetszett. Nem volt elfogult, tisztán és még számomra is érthetően vezette le az összes találatot. Minden úgy volt, a helyén, ahogy a páston. Értettem és láttam is, mi az a védés visszavágás, az együttes támadás.

Még az sem keserített el, hogy rosszul játszották a himnuszt. Nagy baki, de nem gondoltam, hogy nemzetünk elleni támadás lenne. A tanulság annyi, amit nekünk kell levonni, hogy a nagyszámú magyar delegációban kell egy poszt, ennek előzetes ellenőrzésére. Amúgy hallottam már a himnuszunkat több előadásmódban is, az sem tetszett sokaknak, mert túl gyors volt. De az eredeti „sajnos” ilyen… verbunk. Ha kottából játsszák, nem olyan, mint ahogy megszoktuk.                                                          

A Himnusz eredetileg nem is volt szomorú darab, hanem egy igazi magyar verbunkos, olyan mulatós fajta! De hiszen még a szövege is: Adj jókedvet, bőséget, víg esztendőt, aki ezt énekli, nem halni készül, épp ellenkezőleg… tetszik, nem tetszik ez így volt. De ha nem tetszik, figyeljünk oda erre is. No meg gézaelemérkúra, ha már a vízilabda válogatott megint kikapott.

Mindez, most csak kitérő volt, mert pár napja az motoszkál a fejemben, milyen sok a névtelen hős. Talán nem úgy, mint Henry Didon –a Citius, Altius, Fortius eszme egyik atyja, az első megnyitó szónoka. Pierre de Coubertin báró sok „ismeretlen”, csak a kutatók által ismert társa, akik az egész mozgalmat felkarolták, és mint eszmét honosították meg.

Ki tudja ma ki volt Evengelois Zappas? Ki tudja ki volt az a hondurasi cselgáncsozó, aki Londonban alig pár percet töltött a tatamin, mert egy szabálytalan fogás miatt leléptették?

Én nekik (is) szurkolok. Akik nem állnak a dobogóra. Akik, gondolom, készültek éveket, körülményeikhez képest mindent megtettek. Majd eljutottak Londonba, ahol valahogy nem jött ki a lépés. Hányan vannak vajon? Nevüket sem tudjuk, én sem jegyeztem meg és már nem is fogom tudni, mert nem szerepel e nevük a listákon.

Abebe Bikila

Szóval Evangelios  Zappas (1800-1865, Romániában élő görög kereskedő) a vagyona jelentős részét áldozta az olimpiai mozgalom újraélesztésére. Aztán voltak még, olyan arcok, mint „Eddie a Sas” –(Eddy Edwards) – vagy „Eric az Angolna” (Eric Moussambani), aki egy ismeretlen GEQ felségjelű országból érkezett Sydneybe. Lehet még a himnuszát sem tudták volna lejátszani. Azért volt a fura arcok között győztes is, mint a mezítlábas Zola Budd és Abebe Bikila, a sportszergyártók rémei. Utóbbi egyébként olimpikon sem volt, csak testőr, aki egy ünnepségen, tiszta heccből lefutotta az olimpiára nevezett futókat.

Tudom, már nem erről szól ez az egész, tudom, hogy győzni kell. De legyen kicsit olimpia az olimpia.

Én akkor is szurkolok (a magyaroknak) és mindenkinek a ki gézaelemérkuból jött, azaz például, az Egyenlítői–Giunea-i Köztársaságból, onnan a Gabon és Kamerun közötti 28051 négyzetkilométerről.