Elérkezett a nagy nap, végre felszálhattam én is a Prometheusra, Ridley Scott nagy sikerű Alien-sagajának folytatására illetve előzményére. Egy frászt nagy sikerű. Azt mondják az idő széppé teszi az emlékeket, meg talán ki is színezi őket, de azért ne feledjük, hogy A végső megoldás: Halál (rendezte David Fincher) vagy a Feltámad a Halál (rendezte Jean-Pierre Jeunet) már az a film volt, amire semmi szükség nem lett volna. A Prometheusra szerintem éppen azért volt szükség, hogy ezeket az Alien-gépezetbe került hibákat (hogy a vs. Predator filmekről ne is beszéljünk) valahogy helyrehozza Ridley Scott.

A Prometheussal szemben óriási elvárások voltak, nekem is volt jó néhány, de nekem maximálisan megadta a film amit vártam tőle, vagyis sokkal inkább akart elgondolkodtatni, mint rám ijeszteni, bár tegyük gyorsan hozzá, hogy az a fajta vagyok, aki még a Bosszúállókból is képes hiányolni a drámát.

Az én elvárásom az volt, hogy úgy teremtsen legendát Ridley Scott, hogy libabőrös legyek a pillanattól, amikor a főhőseink valami nagy felfedezést tesznek, hogy megismerjem a világot, amely igencsak elvolt dugva az eddigi túlélőmozikban. Ahhoz tudnám leginkább hasonlítani, mint amilyen a Chris Nolan féle Batman: Kezdődik volt, mert bár volt előtte négy Batman-mozi, Nolan nem ragaszkodott görcsösen ahhoz a világhoz, sőt inkább ellökte magától és egy sokkal bámulatosabbat teremtett. Ridley Scott és a Prometheus is ilyen, ő is csak kisebb kikacsintásokat tesz a korábbi Alien-sztori(k) irányába, pontosabban elé.

Persze a Prometheus nem is akart A nyolcadik utas: a Halál lenni, valamilyen oknál fogva mégis sokan azt várták, hogy az lesz. A Prometheus szerencsére teljesen más, sokkal elgondolkodtatóbb, sokkal mélyebb, de sajnos kevésbé szórakoztató azoknak, akik egy régimódi túlélőmozit vártak felturbózott látvánnyal. A felturbózott látvány persze megvan, de számomra ez csak tökéletes kiegészítése volt annak a mesének, amit Scott el akart nekem mondani.

A Prometheus olyannyira osztja meg a nézőket, mint a Lost. Egyesek szerint óriási faszság, mások képesek annyira beleélni magukat, hogy még hónapokon át újranézik és azon gondolkodnak majd, hogy mi az az utalás amit eddig nem vettek észre, s annyira görcsösen élik bele magukat a történetbe, hogy talán olyanokat is belelátnak, amit Ridley Scottnak eszébe sem jutott elmondani. (Éppen, mint a Lostban.)

Még például a Bosszúállók sikere abban rejlik, hogy ki akarja kapcsolni az agyunkat, addig a Prometheusé abban, hogy ennek éppen az ellenkezőjét teszi.

A Prometheus egy kockáról kockára felépített, intelligens scifi, kicsit talán Stanley Kubrick (és a 2001 Űrodüsszeia) stílusában, de a színészeknek több lehetőséget adva.

Michael Fassbender és Noomi Rapace ha nem is egy az egyben ellopja a showt, de simán elviszi a hátán a filmet, azonban Charlize Theronra sokkal több terhet pakolhattak volna, mert ebben a kevésben is fantasztikus, ami jut neki. (Úgy látszik neki mostanában ez jut, hiszen a Hófehér és a vadászban is hasonlóan remekelt, de ott is sokkal több játékidő járt volna neki.) Igazából nincs baj a többi színész játékával sem, de sehol sincsenek az imént említett három névhez képest. Persze semmit nem ér a jó színész, ha pocsék a karakter és valljuk be, ha valamiben gyenge a Prometheus, azok a mellékkarakterek.

Amiben meg nagyon erős, az pedig a történet és a látvány, ami – bár ez már előzetesekből is kiderült – fantasztikusan ki lett dolgozva. A Prometheust kötelező 3D-ben nézni, talán Ridley Scott az első, aki ilyen kiválóan használja fel a technikát.

Akik mégis csalódtak a Prometheusban, azok szerintem ne Ridley Scott felmenőiben keressék a hibát, sokkal inkább a film marketingeseiben, akik több mint megtévesztő spotokat és marketinganyagokat készítettek.

A Prometheus-szal egy igen erős mítosz indulhat hódító útjára, hiszen a befejezésben – természetesen – ott a folytatás lehetősége és kétség sem fér hozzá, hogy a folytatás jön is.