Bár eredetileg Losonczy Géza esetében is ítéletet szándékozott hozni a Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bírósága Népbírósági Tanácsa (ti. Kádár János pártbírósága), a büntetőeljárás alá vont személy 1957. december 21-én, feltehetőleg kényszertáplálás következtében meghalt – olvasható a Kanadai Magyar Hírlapnak a mai naphoz kapcsolódó történelmi visszatekintésében. A IX. r. vádlott, dr. Szilágyi József ügyét – mivel mindenféle együttműködést megtagadott – elkölönítették társaitól és már 1958. április 24-én kivégezték. Az utolsó szó jogán egy nappal korábban (szombaton) Nagy Imre miniszterelnöke két percig beszélt, kihangsúlyozva, hogy perében elmaradt a bizonyítás kiegészítés, csak a vád tanúit hallgatták meg. Megemlítette: az ügyészi vádbeszédben nem az objektív tényeket ismertették – ugyanakkor a bíróság joghatóságát mintegy megkérdőjelezve kijelentette:

„Sorsomat a nemzet kezébe teszem… védelmemre semmit felhozni nem kívánok, várom az igazságos ítéletet”.

A büntetőeleljárás végén Maléter Pál vezérőrnagy, a Nagy Imre-kormány honvédelmi minisztere, akit zendüléssel és kémkedéssel is vádoltak, sem kért kegyelmet – de az ítélethírdetés napján védője szorgalmazására kegyelemért folyamodott.

Donáth Ferenc másodrendű vádlott az utolsó szó jogán kijelentette: „Szándékaim és célzatom ellenére járultam hozzá annak a rendszernek a megrendüléséhez, amelyért korábban majdnem negyedszázadon keresztül a munkásmozgalomban harcoltam… elismerem, hogy soviniszta, nacionalista uszítás alá kerültem”.

Gimes Miklós, Nagy Imre sajtófőnöke két percben tömörített gondolatai között kiemelte: „Soha nem volt olyan elképzelésem, tervem, szándékom, amely tudatosan a népi demokratikus államrend, az épülő szocializmus megdöntésére irányult volna”.

Tildy Zoltán, mint negyedrendű vádlott, azt mondta, hogy „akaratomon kívül kerültem bele ebbe az óriási áradatba…”

Kopácsi Sándor, a Nemzetőrség helyettes parancsnoka – a budapesti rendőrfőkapitány – öt percen át tartott beszédében többször küzdött sírógörccsel, amely betudható a több mint egy esztendőn át tartó pszichikai hadviselésnek és a vádlottak mindegyikének adagolt pszichiátriai szereknek. A néhai rendőrfőkapitány úgy vélekedett, hogy rossz oldalon állt és vállalja a felelősséget a többi katonatisztért is… Utolsó mondatában kérte: ne a legsúlyosabb ítéletet mérjék ki rá.

A hetedrendű vádlott, Jánosi Ferenc arra hivatkozott, hogy túlsságosan is Nagy Imre hatása alá került – aki egyébként az apósa volt…

Vásárhelyi Miklós nyolcadrendű vádlott beszélt a leghosszabban, önmaga védelmében. Elmondotta, hogy „egy táborba került szocializmus ellenségeivel” már a forradalom kitörése előtt, de a céljai jobbító szándékúak voltak. A mintegy hat percig tartó beszédében tévedésnek minősítette a Nagy Imre csoporthoz tartozását – így azután „ilyen körülmények között csak a bűn útjára kerülhettem”.

1958. június 16-án hajnali öt órakor (napkeltekor) Nagy Imrét, Maléter Pált és Gimes Miklóst kivezették zárkáikból, és alig több mint 12-13 lépés megtétele után ott álltak a Kisfogház („Gyűjtő”, Kozma utca 13.) udvarán, az előzőleg elhelyezett három akasztófa előtt…

Bár a Fő utcai bírósági épületben Vida József, a munkásmozgalomban „Tunisz” fedőnéven ismert tanácselnök folytatta le az eljárást – az ítéletet dr. Bimbó István ismertette a vádlottakkal, Nagy Imre és két társa kivégzésénél is ő volt jelen.

Az elítéltekkel történő végzés ismertetése, melyet dr. Doktor János ügyész olvasott fel, nem tartott tovább néhány percnél. – A kivégzésekről a Belügyminisztérium forgatócsoportja dokumentumfilmet készített. – Bitóként egy egyenes, 14 x 14 centiméter vastag faoszlopot használtak abban az időben. Dr. Balogh János fogalmazó, a két börtönorvos, dr. Kelemen Endre bírósági- és dr. Szabó Ernő börtönorvos alezredes valamint az ítéletvégrehajtók közreműködésével elsőként Nagy Imre miniszterelnököt végezték ki.

A halálraítélt két csuklóját a bal combjához kötözték, fejére csatolták az úgynevezett „állazót” (egy szíjszerkezetet, ami letapasztotta a száját és az kivégzendő állának nem engedett mozgást), a bitó alatt zsámolyra állították az elítéltet, majd nyakába akasztották a hurkot…

Ekkor a hóhérsegédek a bitófa mögött meghúzták a csigasoron áthaladó kötelet, miközben a főhóhér – ez esetben Karácsony Sándor bv. főtörzsőrmester – kirúgta áldozata lába alól az emelvényt és kemény mozdulattal oldalt fordítva az elítélt állát eltörte a nyakcsigolyát, amely azonnali eszméletvesztést, percekkel később az elítélt halálát okozta.

A miniszterelnök 5 óra 9 perckor történt kivégzése után a volt honvédelmi miniszter, Maléter Pál következett, majd Gimes Miklós újságíró fejezte be földi pályafutását Budapesten.

A holttesteket gyalulatlan faládába tették és a Kisfogház sétálóudvarán ásták el jeltelenül, a sírhely felett évekig bútordarabokat, limlomokat hánytak.

1961. február 24-én a börtönőrök titokban kiásták a faládákat, köréjük kátránypapírt drótoztak és Karácsony főtörzsőrmester lovaskocsiján – melyen naponta a moslékot szállította a Gyűjtőből – átvitték a szomszédos köztemető 301-es parcella néven ismert zugába, ahol a Budapest X. kerületi Tanács (ma Önkormányzat) halotti anyakönyvében hamis nevek alatt ismét a földbe temették.

1989. június 16-án a Fidesz-vezér „szerencsét hozó talizmánként” emlegette a koporsókat, majd 2012-ben, bár Nagy Imre sorsát a nemzet kezébe helyezte – Orbán Viktor második kormánya idején – a nép megkérdezése nélkül, határozatot hoztak az időközben a Parlament közelében felállított Nagy Imre-szobor lebontásáról…

Szemenyei-Kiss Tamás