Élek a tekintélyérvelés aljas módszerével:

David C. Korten: “Képesek vagyunk a gyűlöletre, az erőszakra, a versengésre és a mohóságra. (…) Tudunk szeretni, gyöngédek lenni, együttműködni, együtt érezni. Az egészséges társadalom az utóbbiak meglétét segíti elő, megteremtve ezzel az életminőség szempontjából legfontosabb javak bőségét. A rosszul működő társadalmak viszont az előbbiekre nevelnek, és ezzel hiányt és nélkülözést teremtenek. (…) Azok az emberek, akiknek bőségesen jutott a szeretetből, ritkán keresnek vigaszt kényszeres, másokat kirekesztő személyes szerzésben. Az érzelmileg szegények számára semmilyen mérvű anyagi élvezet nem nyújt kielégülést”

Alice Miller: „Egészen különös súllyal figyelmeztettek mindig arra, hogy a szülők, tanárok, papok stb. kívánságait habozás nélkül hajtsam végre. Amit ők mondanak, az mindig helyes. Ez a nevelési alapelv a véremmé vált. (Rudolf Höss, auschwitzi parancsnok) (…) A közvélemény még távol áll annak felismerésétől, hogy mindaz, amit a gyermekkel első éveiben tesznek tagadhatatlanul visszaüt az egész társadalomra, hogy a pszichózis, a kábítószer-függőség, a kriminalitás, a legkorábbi élmények rejtett kifejeződése.”

Róheim Géza: „A kisgyermek fejlődésének preödipális vagy orális fázisában nagy és erőszakos agresszióval válaszol minden frusztrációra. (…) Az „orális pesszimista” sohasem heveri ki azt a traumát, amely az orális megvonással, különösen az elválasztással érte, ennek következtében egész környezetében megrendült a bizalma, folyton újabb, sokkoló megvonástól fél, és azon mesterkedik, hogy ilyen katasztrófákat idézzen elő.”

Milyen személyiségeket termelt ki az 1945 utáni két évtized?

Bár tudjuk, hogy az „elit” nem egységes massza, ennek dacára a közöset keresem. Azt a közös nevezőt, ami valamilyen mértékben megvan a mai magyar döntéshozóban. Legalább annyira, hogy hajlandó tűrni a csoporthoz tartozás áraként, – mert valahová tartozni kell – tőle idegen elvárásokat is. Tolvajok között ciki nem lopni.

„A nemzedék az eszmélet és az emlékezet közössége. (…) Az emlékezet azért közös, mert közös volt az eszméltető történelmi környezet (…) ez sorsközösséget eredményez az adott történelmi periódusban megszületettek között.”

A XX. századot uraló első két generáció megbukott. „Amit maguk mögött hagytak: egy világháború, aztán még egy világháború, aztán totális rendszerek, diktatúrák, lágerek, az emberirtás hidegvérű és nagyüzemi módszerei, és ostoba mítoszok előtt való leborulás. (…) Ez a generáció ne hirdesse fennen erkölcsi elveit, háta mögött a krematóriumokkal, ne hirdesse, hogy hogyan kell élni, ne hirdesse, hogy mi a tisztesség, ne hirdesse, hogy mi a pozitív társadalomépítés.”

Aztán jöttek a 1945 után születettek, akik Nagy Generáció néven vonultak be a történelembe. A lázadás eleinte így nézett ki: „Fejükre is állhatnának, érdekelni nem tudnának ők.” Húsz évvel később már így: „Nem kell olyan isten, aki nem tud magyarul.”

1985 és 90 között vették át a hatalmat. Csak kicsit állnak rosszabbul az európai kultúra értékeivel, mint apáik. Eredményeik láthatóak. Egy nagyon vékony réteg látványos gazdagodását az állam, az oktatás, az egészségügy szétesése, tömeges éhezés, elbutulás, nyomor, fagyhalál, bűnözés kíséri.

Akit a hatvanas években bevitt a rendőr – és jól elvert – a hosszú haja vagy a farmerja miatt, az majd 2006-ban kéjes kielégülést fog érezni, ha az ő parancsára verik végig viperával a tüntetőket.

“A hatalmi helyzet alkalmas arra, hogy kicsapódási felületet nyújtson belső, ki nem mondott, sokszor gyermekies omnipotenciáról szóló fantáziáknak. Ha ezek a fantáziák visszaigazolást kapnak, akkor realitásoknak vélheti az illető, megerősödnek és előbb utóbb irányító erővé válnak. Ha pedig sokáig benne marad ebben a helyzetben, akkor ez válik realitássá, elhiszi, tudni véli saját megkérdőjelezhetetlenségét. Hatalmi helyzetének megszűnése pótolhatatlan űrt hagy maga után, ami quasi megvonási tüneteket eredményezhet. Nem cselekedeteik, döntéseik eredménye, hanem a külső visszaigazolás a fontos számukra, hogy ők valóban azok, aminek hiszik magukat. Akik túlkompenzálnak, azok nagyon bizonytalanok önmagukban. Az ilyen erős énbizonytalansághoz valami alapvető biztonsághiányra van szükség. Ez eredhet nevelési hibából, de lehet testi hátrány, hendikep következménye is. Az se véletlen, hogy a hatalomra vágyók között sok az alacsony termetű ember.” (Haraszti L.)

A gyermekies omnipotenciáról szóló fantáziák forrása a gyermekkor. „Úgy tekintünk tulajdon gyermekünkre, mint egy autószerelő a hibás autóra. Ha az nem tudja teljesíteni a gyártmányra jellemző, elvárható paramétereket, akkor meg kell keresni a hiba okát, és megjavítani azt. Megtanítjuk a gyereknek, hogy nem ér el semmit a sírással, és hagyjuk, hogy végig üvöltsön néhány éjszakát. Lehet, hogy egy hét ilyen rideg tartás után a gyerek megtörik. Aludni fog. Azzal a még nem tudatos, nem szavakban megjelenő, de érzéseiben biztos tudással, hogy magam vagyok.”(Kígyós É.)

„… anyja veszekedett vele, mert nem akarta elvégezni a kijelölt házimunkát. A vita odáig fajult, hogy a tinédzser a család fegyvertároló szekrényéből előhúzott két pisztolyt, és fejbe lőtte anyját. A gyerek elrejtőzött a mosókonyhában, majd nevelőapját is több lövéssel leterítette, amikor hazaérkezett. Másnap reggel szülei kisteherautójával iskolába ment. Barátai és a tanárok elmondása szerint boldognak látszott.”

Ellenem vethető, hogy a társadalmi intézményrendszer funkciója éppen az emberi esendőségek kiszűrése. Az intézmény e funkciót csak addig képes ellátni, amíg a jelenség egyedi, esetleges. Mihelyt a korrupció, agresszió vagy infantilizmus strukturális elemmé válik, az intézmény megbénul, mert korrupt, agresszív, infantilis emberek működtetik.

A hatalmon lévő generáció múltjából három tényezőt emelek ki: óvoda, televízió, KISZ. Szó sincs arról, hogy ezek maradéktalanul magyaráznák a szóban forgó személyiségtípus kialakulását és uralmát. Ebben sok egyéb – itt nem részletezhető – tényező is szerepet játszott.

Az óvoda

Pálfi György Nem vagyok/leszek a barátod c. filmjében mutatta be az óvoda „eredményeit”. „Az ovisok számára súlyos érzelmi megrázkódtatás, hogyha társuk rájuk un, és teátrális kinyilatkoztatás után újabb kis baráttal forr szövetségbe. (…) Pálfi György leginkább önmaguktól megfásult, kiégett (anti) hősei, hősnői úgy próbálják enyhíteni kapcsolati traumájukat, hogy egy másik krízishelyzetet teremtenek. A működésképtelenből menekülnek a döcögőbe; a kifáradtat próbálják csillapítani a punnyadttal; a dekadens hajlamúak az eleve reménytelennel… Csupán egy emberszerű lény van e vidéken, aki – bár fölkavaróan visszataszító – tudomásul veszi, mi megy körülötte, és legalább nem mutat mást, mint azt, ami: a cinikus, romlott, mindenkit semmibe vevő, vérfagyasztóan érzéketlen könyvelő”

Ma sem tudjuk, mi zajlik az óvodában. Valamit megéreztünk, amikor a „beszoktatás” során gyermekünk bőgve tört bele a „rendbe”, hogy ezzel egyszer s mindenkorra megutáljon mindent. Hogy ez így van, azt azért nem vesszük észre, mert ugyanekkor tökéletes „játszmái” vannak. Tisztában van vele, mit mondhat, mit nem, minek örül a hatalom, minek nem. A csoporthierarchiában szerzett hely, helye a csípési sorrendben. Köztudott, hogy Bill Gates fiatal korában a kortárscsoport hierarchiájának alján volt. A csicskáknak bizony sok mindent kell később kompenzálniuk.

Ha a csípési sorrend „társadalmiasul” – és hatalmi helyzetben felszínre tör – rögtön a mai magyar helyzetben találjuk magunkat. A csípési sorrendben elfoglalt helyünktől függ, mit követhetünk el büntetlenül.

„Generációk éltek az érzelmi éhezés, kiéheztetettség lelki állapotában. Senki se szeret éhezni. Érzelmileg sem szeret éhezni. De ha ez mégis kialakult, élete nagy részét napközikben, tanulószobákban töltötte, családon kívül, akkor ez ellen úgy védekezik egy normális gyerek, hogy köszönöm nem is kell.”

A televízió

“Mikoján elvtárs felhívta a figyelmet, hogy ne tekintsük a tévét olyan tartós fogyasztási cikknek, mint a porszívót, mosógépet, hanem a politikai vezetés egyik legfontosabb eszközének tekintsük és áldozzunk is erre. (…) Előírták, hogy szenteljen nagyobb figyelmet a termelőmunkának úgy, hogy a legszélesebb műfaji skálát felhasználva, sokoldalúan és vonzóan ábrázolja a munkáséletet. A legfontosabb politikai feladat a szocializmus eszméjének, a szocialista embertípus jellemző és követendő vonásainak ábrázolása volt.” Az eredmény ismert.

Gyermekek tízezrei nézik magányosan a tévét, nap, mint nap, sok-sok órában.

A televízió radikálisan szigeteli el egymástól az embereket – ezzel leépíti a személyiséget (persze a közölt tartalommal is) – majd újra felépíti a televízió-személyiséget. Elszigetelő képessége még a családon belül is hat, hála a fogyasztó-specifikus műsoroknak. Majd az atomjaira hullott közösség, egyedenként elszigetelt tagjait veszi célba a központi elképzelések hatékony beépítése céljából.

A választási győzelem attól függ, mennyire előnyös képet mutat rólad a tv. Ez meg attól függ, hány perc műsoridőt vettél lopott pénzből, vagy a mögötted álló tőkések pénzéből.

A Főszerkesztő megmondja, kit mennyire kell előnyösen vagy hátrányosan beállítani szereplés közben. A Főszerkesztőnek is megmondja valaki, akit a kutya se választott meg semmire.

Mindenki láthatta Keleten, hogy a nyugati melós Merdzsóval jár, Marlborot szív, a Kanári szigeteken nyaral, és bomba női vannak.

A „jobboldali rémség” körüli médiahiszti hivatott bizonyítani, hogy ami van, mégiscsak jobb, mint Auschwitz. Az éhező etiópot azért kell bemutatni, hogy rádöbbenj, neked milyen jó, még nem haltál éhen.

A média dezinformál. Amit látunk, csak azért látjuk, mert valaki azt akarta mutatni. Hogy mit és miért mutat? Olyasmit mutat, ami a „néző” agyát – remélhetőleg – a „mutató”-nak megfelelő állapotba hozza.

A KISZ

A KISZ hálózatépítő és hatalomtechnikai iskola volt. Mint minden iskola, kedvez a tartós kapcsolatok kialakulásának.

„Nagyjaink” a KISZ-ben tanulták meg, hogy hülye szabályokat azért kell konstruálni (zéró tolerancia, távoltartás, stb.) hogy szükség esetén legyen miből „engedni”.

Bizonyos bűncselekményeket azért kell elkövettetni, hogy a tetteseket a kellő pillanatban le lehessen leplezni. Pl. „A Magyarok Nyilai Nemzeti Felszabadító Lovas Üdvhadsereg” névről ordít, hogy Fikusz Kukisz találta ki.

Tudták, hogy Kádár rendőrsége is Illés koncerten figyelte az ellenzéket. „Hála” az információs forradalomnak, ma már nem kell személyesen jelen lenni, hogy megfigyelhetők legyünk.

„Az al-Kaida csak úgy vonzza a potenciális terroristajelölteket. Szétesése után teljesen önálló, a titkosszolgálatok és a terrorelhárítás által nehezen felderíthető kis terrorista sejtek jöhetnének létre, amelyek nagyobb veszélyt jelentenének, mint a már jól feltérképezett és kiismert al-Kaida hálózata. (…) Amennyiben likvidálnák az al-Kaida felső vezetését és közvetítőit, a hálózat szétesne ugyan, de a terrorista sejtek még nem szűnnének meg, csak önállóvá válnának, amivel egyúttal kikerülnének a titkosszolgálatok látóköréből.”

A KISZ-ben megtanulták, hogy talonban tartott, potenciális bűnbaknak mindig lennie kell. Aztán, majd ha balhé van, csak rá kell mutatni a legelesettebb kisebbségre és kimondani: ő az oka szenvedéseidnek.

A „rendszerváltók”

„Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?

Hol vagyon, aki merész ajakát hadi dalnak eresztvén,

A riadó vak mélységet fölverje szavával,

S késő százak után, méltán láttassa vezérlő

Párducos Árpádot, s hadrontó népe hatalmát?” (V. M.)

Az ún. rendszerváltásban semmi romantikus és heroikus nincs. Dörzsöltség annál több. Sztálin, Roosevelt és Churchill már 1943-ban, Teheránban megegyeztek, hogy a háború utáni status quo-t ötven évre garantálják.

Gorbacsov hatalomra kerülésével nyilvánvaló lett a közelgő határidő, hamar ki is mondta: nem szól bele a kelet-európai történésekbe. Keménykedhetett volna, ha közben az Orosz Birodalom meg nem roggyan. A teheráni megállapodás csak a Birodalom összeomlása miatt nem húzta ki ötven évig.

Az MSZMP-ben is tudták, ennek vége, nincs mit ugrálni. Amit el lehet érni, az a jobb pozíciók megkaparintása és a vérontás megakadályozása. Nyugaton is tudták, mi következik. Ki kell nevelni egy másik politikai elitet is, ezt szolgálták a különféle ösztöndíjak, melyek keretében a kiválasztottakat kiképezték az új politikai szerkezet működtetésére.

Ha a „rendszerváltás” romantikus hőstett, akkor a benne résztvevő nemzeti hősök, Párducos Árpád és hadrontó népe, kiérdemelték a nemzet tiszteletét, és nem sértődnek meg, ha ezt a nemzet sok pénzben fejezi ki.

A hitharcos, legyen bár egyénileg tisztességes, a győzelem után egyszerű javadalmazott klienssé válik. (Haraszti L.)

Ha viszont anyagi szükségleteit maradéktalanul kielégítjük, akkor felszínre törhetnek az addig szükségképpen, a napi megélhetés kényszere által elfojtott – akár brutális – vágyak. Ilyen értelemben örülnünk kell, ha a milliomos csak pókerezik.

Akinek van, annak adatik: a hálózat

Mindenkinek az adatik, amije van. A szegénynek szegénység, a butának butaság, a gazdagnak gazdagság, a betegnek betegség. Nem egyéni képességei vagy képtelenségei, hanem a hálózatban elfoglalt helye miatt.

Különös figyelmet érdemel az „igazságszolgáltatás”. Az ennek függetlenségéről szóló mítosz épp úgy pukkadt ki, mint a pénzügyi lufi.

Egyszer volt egy ember, szakálla volt kender. Ez az ember életfogytiglanra ítélte Kaiser Edét a móri tömeggyilkosság miatt, holott ahhoz Kaisernek semmi köze nem volt. Ez véletlenül öt év múlva kiderült. Aztán a bácsi helytelen tényállás alapján tárgyalta a Kulcsár pert. Majd hirtelen a Legfelsőbb Bíróság tagja lett. Biztos véletlenül.

A hálózatban nem az számít ki vagy, hanem, hogy hol állsz. Egy jól pozícionált, megfelelően irányítható bíró képes asszisztálni ahhoz, hogy az alvilág (?) hülyét csináljon a bűnüldözőkből, de kiszolgálhat párt- és magánérdekeket is.

A hálózat olyan intézményeket hoz létre, melyek újratermelik a hálózatot. Pl.: közbeszerzés, BKV, ingatlanspekuláció, földárverés, stb. A hálózat ideális tagja egyesíti magában az üzletembert, a maffiózót és a korrupt közhivatalnokot.

A magyar kleptokrácia összvagyona ma kb. kétezer milliárd forint. Ez majdnem a GDP 10 %-a, és kb. kétszer annyi, mint a költségvetési hiány. Magyarul: ami a költségvetésből hiányzik, ott van a zsebükben. Mi meg fizetjük adóban, életszínvonalban, éhbérekben, éhező gyerekszájakban.