És nem is éreztem igazán hatékonynak: itt vagyok majdnem 56 évesen, hátam mögött ez és az a szakmában, állandóan csinálok új dolgokat, megállás nélkül dolgozom, mégsem jutok ötről a hatra, sem az erkölcsi, sem az anyagi megbecsülésem nincsen meg. Néha kapok egy-egy váratlan feladatot, ami már-már megalázó, az idén csalódást okoztak az új tanítványok, több munkaadóm pedig, legalábbis átmenetileg, fizetésképtelenné vált. Ilyenkor kellene valami spirituális megnyugvás. Párommal 10 év után is tökéletes a szimbiózisunk, de ő is egyre gyakrabban elveszik a napi robotban.

Ma reggel, pedig nem kevés tennivalóm volt most is, mert mindig reménykedem, hogy valami hozama is lesz, úgy döntöttem, nem sajnálom az időt a meditációra, amennyire szükségem lesz, annyi lesz.

Bezártam az ablakokat, hogy a kényszerszirénázásban szenvedők se zavarjak, meggyújtottam két gyertyát – egy henger alakút és egy négyszögletest – majd elolvastam egy mára szóló Zen idézetet: „Fenn, lenn, s körötted minden spontán létezik, mert nincs hely sehol az elméden kívül”.

Ebben a szellemben végigfeküdtem meztelenül „fakír-ágyamon” (csak úgy van értelme) és bekapcsoltam a Hackett-fivérek Satie-lemezét. Régi kedvencünk, még Steve dedikálta nekünk csaknem 10 éve, amikor Életem neki ajándékozta a Szentivánéji álom című szvitjére írt zenéje ihlette festményét. És átadtam magam a Zenének, amit nagyon jól ismerek, de már régen nem volt alkalmam, hogy magamba töltsem minden hangját.

A gitár- és fuvolahangok könnyedén hatoltak be agyamba, ereimbe, szívembe, egy pezsgő nyugalmi állapotot előidézve. Máskor gyakran előfordult, hogy ilyenkor prózaversek, haikuk születtek meg bennem, vagy végiggondoltam az elmúlt és a következő napokat. Most a harmóniáktól egy energia gazdag csend fogant meg bennem, amely, mint egy fülledt nap végén érkező hűs felhőszakadás, kimosta belőlem a fáradtság, az álmatlanság, az ajtóimon dörömbölő depresszió áporodott levegőtlenségét. Nem emlékszem arra, hogy mikor ért véget a lemez, nem emlékszem, meddig vett körül a külső csend. Csak azt tudtam, hogy visszaérkeztem az Emberi Teremtés Szűzforrásához és önmagam felett lebegtem, görcsök és béklyók nélkül.

Az Út akkor születik meg, ha mennek rajta – mondta Csuang-ce. Ehhez azonban néha át kell hágnunk az útlezárásokon és az eltereléseken.