Trianon… a gyászos kastély. Valószínűleg minden érző ember fejében rossz gondolatok jelennek meg ezen szó hallatára. Mert ugyan a magyar nép harcolt, de alulmaradt a küzdelemben.

Mindannyian ismerjük – vagy legalábbis illene ismernünk – hazánk történelmét annyira, hogy tudjuk, a bátor hazafiak megtették, amit lehetett. Bár az elnyomás ellen ez sem ért sokat. A vesztes háborúk után aztán szavakkal harcoltak nagyjaink országunkért, szabadságunkért. Ám a vesztes világháború után nem volt más választása a népnek… el kellett fogadni a hatalmak által diktált feltételeket.

Nem hatotta meg őket Teleki Pál híres „vörös térképe” vagy Gróf Apponyi Albert szívhez szóló szavai, melyekben kiemelte mind a gazdasági, mind az etnikai következményeket. Szólt a több millió hazáján kívül szakadt magyarról, a közlekedési feltételek megváltozásáról, és a szétszakított gazdasági vidékekről. Süket fülekre találtak a szép szavak, a józan ésszel átgondolt érvek. Az országot feldarabolták, több millió magyart örökre elválasztottak szülőhazájától.

És a történelem továbbél velünk. Bennünk van, látjuk, ismerjük, tudjuk. A nyugati határszélen lakom, így volt már szerencsém többször is járni azokon a tájakon, amelyek ha nincs a kegyetlen békediktátum, még mindig hazánkhoz tartoznának. Jártam Burgenlandba, láttam a várakat, melyeket régen őseink védtek, és melyek ormán magyar zászló lengett. Láttam Pozsony városát, a régi országgyűlés színhelyét, ahol a törvényeket hozták. Utaztam Horvátország dombjain, zötykölődtem szerpentinjein, és rágondoltam, kis hazánk is szép, de milyen szép lehetett….

A legmegrázóbb élmény azonban mégis Erdélyben ért, ahol elutaztunk egészen a történelmi Magyarország legkeletibb csücskébe, a Rákóczi vár romjaihoz, ahol az ott élő magyarok ma is büszkén vallják, hogy ők a magyar néphez tartoznak, és igazi hazájuknak nem Romániát, hanem Magyarországot tartják. Ha belegondolunk, ők az igazi vesztesei a békének, hiszen mi még szólhatunk anyanyelvünkön, míg ők… Aki hallgatja a híradásokat, tudhatja, hogyan próbálják megnyomorítani határon kívül rekedt honfitársaink jogait. Igazából az a hely döbbenti rá az embert, hogy mit is jelent magyarnak lenni. Addig csak él, mint hal a vízben és sodródik az árral. Választ, bár nem tudja, mikor tesz jót. Elfogadja, ami történik vele, de látva azt, hogy tőlünk majdnem 1000 km-re vannak olyanok, fiatalok és öregek egyaránt, akik még mindig bíznak a nagy Magyarország feltámadásában, még az is ráébred arra, kinek kőből van a szíve, mit jelent magyarnak lenni, és az ország határain belül élni. Látni azt, hogy a határon álló táblák hirdetik Trianont, de egyúttal biztatják is az ott élőket és oda látogatókat, hogy várják a szebb jövőt, jöhet még egy új kor, amikor eltörlik azt. Magyar és román feliratok váltják egymást, mintha valami veszekedést mutatnának. Összefirkált tájékoztatók, megrongált emlékek jelzik, hogy a régi ellentétek még nem szűntek meg, a harcok, ha nem is oly keményen, de még mindig dúlnak, ha más nem, a túlzott erővel rendelkező fiatalok és a szájhős öregek között. Azonban mindezek ellenére ők, az erdélyi magyarok még küzdenek és harcolnak a jogaikért… bíznak a szebb jövőben. Elmondták, milyen rosszul érezték magukat a kettős állampolgárságról szóló szavazás után. Bíztak abban, hogy ha csak egy kicsit is, de újra magyarok lehetnek, papírral is elismerve. Megjegyezték, hogy nem csak szavakkal kellene harcolni értük, tenni is kellene valamit, amitől ők is úgy érezhetnék, fontosak a hazájuknak. Hiszen egy anyát is az jellemez legjobban, hogyan bánik a gyermekeivel. Szerintük országunkat az, hogyan bánik lakosaival, és azokkal, akik távolra szakadtak a „családi háztól”.

Azonban szólni kell azokról is, akik már nem annyira büszkén vállalják hazaszeretetüket. Sokan a nyugati határ túloldalán élők közül nem vállalják fel népüket. Vannak olyan országok, ahol még máig is dúl az idegengyűlölet, haragszanak az őshazájukra. Ha belegondolunk, Szlovákia száz éve még hozzánk tartozott, Magyarország része volt. Horvátország és a déli országok nagy része is. Ám ezen országokban nem találni annyi embert, aki büszkén vállalná igazi, történelmi hazáját. Nyilván a korlátozó rendelkezések és a beolvadások miatt is tapasztalható ez a jelenség, sőt, a tendencia azt mutatja, egyre kevesebb olyan határvidéken élő van, aki magyarnak vallja magát. Gyakran megaláztatásnak teszik ki magukat, ha „anyanyelvükön” szólnak, vagy fizikai megtorlást követ egy-egy közterületen váltott szó. Sajnos nem minden nemzet tolerálja a hazaszeretetet…

Nem mehetünk el szó nélkül a történelem mellett. Persze felvetődik a kérdés, mi lett volna, ha én ott vagyok… mi lett volna? Semmi. Amit a nagyok eldöntenek, a kicsiknek nincs beleszólásuk. De ha belegondolunk, a kicsik újra lehetnek nagyok, újra borsot törhetnek a fölöttük állók orra alá. A kicsiknek is lehet igazuk, még ha ez csak utólag is derül ki. A kicsik is érvényesíthetik jogaikat. De ahhoz akarniuk kell, össze kell fogniuk, hisz mindannyian tudjuk, hogy sok kicsi sokra megy. A sok kicsi mi vagyunk. Mi, és azok, akik bár nincsenek velünk, lelkiekben mégis nálunk járnak, ha nem is szemeikkel, de gondolataikkal a magyar tájat járják, velünk szívják a fenyvesek és bükkösök illatát, velünk csodálják a dombságokat és az Alföldet. Mi és ők… együtt újra lehetünk nagyok, és talán egyszer már csak MI leszünk.