A Krőzus-csapás

Ül az ember a háromlábú kisszéken, tudja, hogy most kecskét kéne fejnie, ha hallgatott volna belügyminiszterünk bölcs szavára, de nem vett lábasjószágot, így inkább újságot olvas. Mondjuk, Amerikai Népszavát. Az áll benne, hogy egy Ronald Page nevű úriember nagyon megjárta, ugyanis a bankjában elütött valamit a Műkörmös Micike vagy Misike, és korlátlan hitelt kapott egy darabig. El is kaszinózott vagy másfél millió dollárt, ami annyit jelent, hogy a banknak még reménye sincs arra, hogy visszakapja a pénzt.

Szerző: | 2012. június 21. | 1 hozzászólás

Tizenöt év néz ki Page bátyónak ezért a kis szédelgésért. Az ember elnéz a semmibe az elképzelt kecske szarvai között, és felsóhajt: hogy lehet valaki ekkora hülye? Bezzeg, ha velünk történne ilyen…

Ha velünk történne, akkor van egy rossz hírem: vagy ugyanekkora szamarak lennénk, vagy nagyobbak. Először is: nem készpénzről van szó, hanem bankszámláról. Minden lépésünk nyomon követhető, akár államkötvényt veszünk, akár érett túrót. Ha vagyunk akkora balfácánok, hogy mobiltelefont is vegyünk, még azt is lehet rólunk tudni, földrajzilag hol költekezünk. Azonnal letiltják a kártyát, ha nem vagyunk állandó mozgásban. Ha mozgásban vagyunk, akkor is, csak legfeljebb egy kicsit később. De tegyük fel, hogy olyan pénzügyi-számviteli-számítástechnikai zsenik vagyunk, hogy addig utalgatjuk a lét Nassauból Svájcba, Svájcból Nassauba, hogy nyomát veszítik és felvehetjük kézpénzben.

Akkor van másfél millió gyanús dollárunk. Nem világrengető összeg, maximum forintban hangzik szépen. Belefér egy aktatáskába, de ha kedvesek akarunk lenni, veszünk belőle a barátnőnknek egy értékesebb nyakláncot, kézen fogjuk, és irány a Bakony erdeje, a bujdosás. Mert menekülni kell: a bank pontosan tudja, hogy lenyúltuk, és nem fogja annyiban hagyni. El kell tehát utazni egy olyan távoli, egzotikus országba, aminek nincs kiadatási egyezménye a bolygó egyetlen más államával sem. Ilyen ország pedig alig akad. Brazília már kiadja a bujdosókat, ha köztörvényesek, Mexikó pláne, Thaiföld szintén… maradnak az egyértelműen elviselhetetlen helyek. Kuba, Észak-Korea, Myanmar. Az is csoda, ha eljutunk odáig.

De tegyük fel, hogy a rangooni reptér betonján állunk, és már be is engedtek az országba. Biztonságban vagyunk, és van másfél millió dollárunk is. Akkor következik a legérdekesebb kérdés: mire költjük? Mert az ilyesféle diktatúrák közös vonása, hogy az élet általában elég olcsó, ám nagyon rossz. Ennyi pénzből öt-hatszáz évig élhetnénk elviselhető életszínvonalon Myanmarban, vagy ezer évig, ha kicsit szerényebbek vagyunk. Csakhogy nincs semmi luxus, semmi szórakozás, de még internet se nagyon. Rizs van, hal van, tea van, hétvégén esetleg pár korty maotai-pálinka. Az már egy jól sikerült hétvégének minősül. Szabad időnkben lehet megtekinteni a környék nagyobbra nőtt baobab-ligeteit, tévénézés, videó helyett. Olvasgathatjuk a pénzünket, minden más olvasnivaló be van tiltva. Még a buddhista szerzeteseket is rossz szemmel nézi a rendszer, tehát a sarki kolostorba sem lehet beugrani egy fohászra. Időtlen unalom és kínlódás lengi be az országot.

Kubában emellé még ráadásul vigyorogni is kell, Észak-Koreában tapsolni is. Nincs ember, aki erre vágyna. Ja, és ha olyanja van a katonai juntának vagy a Kedves Vezérnek, egyszerűen elveszi a pénzt, oszt jónapot.

Akkor már inkább egy jól svejfolt, amerikai lakosztály San Quentinben, az élelmezés elviselhető, olvasnivalót adnak, és ha szerencsénk van, még Charlie Mansonnal is megismerkedhetünk.

Nehéz dolgok ezek.

Fejjük tovább a kecskét, ami nincs.

Azt se könnyű.

Szele Tamás

Címkék:

Szerző:

1 hozzászólás. : “A Krőzus-csapás”

  1. holageva #

    Vettem tengerimalacot – ha már úgyis Dél-Amerikában vagyunk(:

    2012. június 21. at 11:09

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a Gépnarancs szerkesztősége semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén fordulj a szerkesztőkhöz. Részleteket a Felhasználási feltételekben találsz.

Trackback: link < hivatkozás címének másolása