2012. május 13-án vasárnap, az olasz Serie A utolsó fordulójában két legendás futballista is így tett. Nem látjuk többé a Calcióban őket, de búcsúgesztusuk méltó volt hozzájuk.
Pippo Inzaghiról már közhellyé vált (Sir Alex Ferguson nyomán), hogy „lesen született”, pontosabban a leshatáron, ezen a futballpálya-senkiföldjén, ahonnan az Ígéret Földjére lépni csak egy másodperc törtrészének a műve. Sokan utálták őt ezért, mondván, csak ezt tudja. Igen, ez így van. Kirobbanni a leshatárról, esélyt sem adva sem védőnek, sem kapusnak. De ezt nagyon tudta. Úgy, ahogyan kevesen. Talán Gerd Müller volt ilyen, akinek egy pillanat is elég volt ahhoz, hogy meccseket döntsön el, mert mindig tudta, hol kell lennie. Inzaghi, 39 évesen, utolsó bajnokiján még egyszer megmutatta, hogyan kell egy helyzetet tökéletesen befejezni: kiugrik, mellel leveszi, aztán jobbal puff. Pofon egyszerű…
Pippo a Parmában tűnt fel (én írtam róla az első cikket itthon, már akkor feltűnt rendkívüli képessége), az Atalantával lett gólkirály, majd néhány év Juve-szolgálat után a Milanban teljesedett ki pályafutása: itt lett kétszeres BL-győztes – a második, 2007-es az övé, hiszen az ő két góljával győzte le a Diavolo a Liverpoolt – és itt lett világbajnok is. Amikor az idén tavasszal Allegri mester nem nevezte az öreg harcost a BL-keretbe, a Milan-szurkolók egy keserű szójátékra ragadtatták magukat: „Senza Pippo non siamo allegri”, azaz „Pippo nélkül nem vagyunk vidámak”. Látván Pazar búcsúgólját, az ember elgondolkodik, hogy ha ott van a BL-ben és beáll 20 percekre, lehet, hogy szombaton a piros-feketék játsszák a finálét…
Alex del Piero = Juventus. Ez a képlet talán így túlzás, de tény: amit a Zebrák az elmúlt közel 20 évben otthon és nemzetközi téren elértek, ahhoz a Pinturicchiónak (a néhai Gianni Agnelli nevezte el így), nem kis köze volt. Hihetetlen, hogy már 1996-ban a BL-, majd Interkontinentális Kupa-győztes Juventusban is játszott. Ellentétben Inzaghival, az egyik legsokoldalúbb olasz futballista volt az elmúlt évtizedekben, hatalmas játékintelligenciával, irányító készséggel és tökéletes rúgótechnikával. Talán éppen ez okozta, hogy edzői, a Juventusban és a válogatottban gyakran keresték a helyét, és cserepadra ültették. Ő azonban „beszállóként” is tudott maradandót alkotni. Ezt különösen utolsó bajnokságában fejlesztette tökélyre – kis túlzással azt is lehet mondani, hogy az utolsó fordulókban ő nyerte meg a Juvénak a bajnokságot hihetetlen szabadrúgásaival. A záró fordulóban is oktatófilmbe illő jobblábas, védhetetlen bombával szignálta kitörölhetetlen jelenlétét a csapatnál. Ami pedig válogatottbeli szereplését illeti, alighanem mindenki a legjobban a 2006-os vb hosszabbításos elődöntőjében, a németeknek a 120. percben lőtt góljára emlékszik. Amikor négy évvel később Marcello Lippi szövetségi kapitány otthon hagyta Alexet, majd az azzurrik címvédő létükre dicstelenül kiestek a csoportkörben, sokan sóhajtottak fel: bezzeg, ha Del Piero ott lett volna…
A legifjabb Agnellinek, úgy tűnik, a szurkolói nyomás ellenére sem kell már a 38 éves klublegenda. Alex egy nagyszerű találattal, bajnoki címmel és egy jellegzetes nyelvöltéssel búcsúzott a Juventustól, amelyben a kapitányi karszalagot éppen mostani edzőjétől, Antonio Contétól vette át. Ő még állítólag játszani akar, talán Angliába készül. „Ráérek még vezetőnek lenni” – mondta. Az elmúlt hónapokban több olasz csapattal is hírbe hozták őt, az azonban számára, és a bianconerók tifosóinak is elképzelhetetlen lenne, hogy odahaza más mezben játsszon…
