Persze nyilván a hátteremnek köszönhetően nem gyűlölködtem, fiatalon szerencsésen elkerültem a vallási radikalizmusba vagy nem idealizált rasszba születetéssel járó nevelési jótéteményeket, mondhatnád, Jó Olvasóm.

Még néger barátnőm is volt. És egy átlagos este, egy hírhedten nem nemzeti szórakozóhelyen találkoztunk egy nemzeti szélsőségessel, bár ő skinheadnek is vallotta magát, büszke árpád-sávok ragyogtak szemében. A magyart az italtól törve – jó Tokaji -, választékosan beszélte. Akkor, ott arra számított az ember, hogy volt barátnő, lesz temetés. A nemzeti öntudat pedig egyszerűen félresöpörte meggyőződéseit, és megtetszett neki a leány. Mit csinált? Úgy döntött, ez egy jó fogás, szép szemű, jó bőr, ugye. Úgy ölelgette, mintha látomásos-csodaszarvasagancsok kígyóznának elő a lány koponyájából. Ez egy példa.

Megalkuvásra.

Ne mondja senki, hogy nem az ego győzött. Itt, meg rengeteg más esetben. Cakompakk a nemzeti öntudat kérdését is könnyű erre kihegyezni. Ha találkozásod egy hungarista szellemű férfival valamiért haragos vizekre evezne – olyan okból kifolyólag, hogy bőröd a napon cserzett, ajkad duzzadt, esetleg a családneved Péterffy, vagy egy szimpla Lakatos -, ezer módon találhatsz aggályai ellenére közös hangot. Meghallja, hogy egy folk-metál zenekar tagjaként püfölöd az ősdobokat? Keblére ölel. Mi ez, ha nem közös nevező. Egye-fene, valamitől még te is lehetsz jó magyar. Mert ugye keresztény eszme, hogy mások megítélésében csakis és kizárólag önnön fejedet kövesd. Vagy nem?

Az írókat meg szereti földbe döngölni a magyar öntudat, ezért nehéz belevágni egy ilyen levélbe. Bármi félreérthető íratik, bármi kicsavarható – félreértés és kicsavarás máris folyamatban, éleződnek a jó magyar szablyák. Persze majd ráhúzzuk, hogy ez is zsidó, a magyar nyelv művelője ma meg különben is fogyóeszköz, akkor mért ne menjen a vágóhídra. Itt megjegyezném, ha még nem értenéd, Jó Olvasóm, ez az ősmagyar irónia, amit még a nyereg alatt tartottunk, és amivel én is meg vagyok verve, midőn a szenvedő szerkezetre való hajlammal.

Mert melyik magyar tagadja, hogy egy hajdan Európát szétlopó, fosztogató, portyázó nép nyergén vágtattunk be a történelembe? Egy olyan népként, aki sehonnan jött, legjobb hozzáállással is misztikum övezi eredetünket, de oké, hajlamos vagyok a megalkuvásra – jó magyar vér -, hunok vagyunk és Kárpát-medencében is éltünk már jóval a honfoglalás előtt. Mert ugye az irányadó párt (Jobbik) a kettős társadalom elvére bólogat jelenleg, tehát ez a követendő. Szóval itt is voltunk, meg sztyeppén is. Egy olyan nép, aki csodás regék útján megkaparintotta ezt a hazák legszebbjét, és ma képtelen arra, hogy bármiféle vándort megtűrjön országában. Büszkéknek kell lennünk arra, ahonnan jöttünk. És legyünk is! Ezt a szabad szellemet, ezt az ősi erőt és akaratot, amiből gyúrt minket a magyarok istene, talán nem azzal alázzuk meg legjobban, hogy más szabad akaratú, önállóan dönteni képes emberi létformára fújtatni tudunk? A komai, a nemzet-eszmével hasonló vonásokat arcon köpjük, reakciónk alföldnyi gyűlölködés? Ez a csodálatos, korcs nép, amely zivataros évszázadai során annyi néppel vegyült el? Oszmánok, németek, szlávok és más kárpáti-népek. (Meg ugye az ősmagyar is kettő volt ma már.) Vagy a magyar öntudat ezt kitörli? Nem történt meg? Mentés másként? Nem kell elfogadnunk, hogy nem vágott ma már a magyar szem, hogy eltűnt minden mongolid arcvonás? Én szeretném, ha kiállnának a Parlament elé tüntetőleg legmagyarabb Leventéink, kék szemű és/vagy szőke hajú magyar nacionalisták, és azt állítanák, Levédiában teremtek azok a móc asszonyok és kárhozott ősapák. Látni akarom, ahogy ezek az öklüket rázók nem aszerint dőlnek keblünkre, hogy vezetéknevemben senki fia nem vagyok, hanem hogy génjeimben van-e még a jurta-állító nőkön merengésre való hajlam. Mert ugye az ideológia azt diktálná.

De ez a csodás magyar nép, ami vagyunk, nem az újabb és újabb elnyomások alatt kérgesedett-e így meg? Nem az tett minket olyan becsülendővé a török óta, hogy oly elszántan hadakoztunk szabadságunkért? Nem a zsarnokságról mondott mondatok mögötti megélt, valós tapasztalat az, amiért tisztán kellene látnunk azt is: a nemzeti öntudatot megvezetik? Mert ez a sok önellentmondás nem egy diktált ideológiára vezethető-e vissza? A nacionalizmusunk, mint minden nacionalizmus: elnyomó gondolkodásmód. Az önálló gondolatokat nyomja el. Az eszmét, ami benned felbukkanna. Az egyént. Nem jobb a többinél, ami már sárba tiporta Árpád nemzetét. A nemzeti öntudat ocsmány módon olvadt össze a nacionalizmussal, így például senki sem érti például, hogy Hunort és Magort miért nem ábrázolják tar koponyával a képek.

Az elnyomás a megalkuvással kéz a kézben sétál, nem éppen szarvaslesen. A megalkuvás pedig az egónkról szól. Az önzésről. Az egyes, egyedi ember önzéséről. Azért tart itt ez az ország, azért köphet az általad választott politikus az arcodba, és mondhatja ki, hogy negyvenhétezer forintból meg lehet élni, mert nincs meg az egyénben a népünkre, nemzetünkre való büszkeség. Arról a hajlamról beszélek, hogy erős, ragyogó szellemünket, évszázadok és ezredek magyar tartását, gerincét tisztességesen ápolja. És ha ezt kimondván valakinek kinyílik a bicska a zsebében: az a bicska és az a zseb nem a sajátja, hanem az elnyomásé. Egy rossz ideológia zsebében az öncélú bicska, mert nem hajlandó meghallani azt, hogy a bajt nem felszínes gyűlölködéssel kellene elrendezni – pont itt, ennek a nemzetnek nem szabadna ilyen, önnön emlékét megalázó módon támadni a másik tortának.

Annak a magyar nemzetnek, amely emlékében hiszek: egy a szíve. Azt a nemzetet nem az tette dicsővé, hogy a vértanúit nemzeti hovatartozásból ne tekintette volna vértanúnak. A vértanú is emelt fővel volt akkor magyar.

És kérdezheted, Jó Olvasóm, hogy minek a mementóján vetem mindezt papírra. Hajnali 4:27 a pontos idő, mikor zárom soraimat. Megítélésem szerint csak elméletben nevezhető ez hajnalnak. Még az ágyat kéne nyomni ilyenkor. Én nem tudtam aludni. Abból a rémálomból riadtam fel, ahol nem tudjuk megvédeni egymást, mert öncélúan, heccből néhány barnás bőrű, nagydarab, magát magyarabbnak valló rugdos egy másikat, mert az neki nem elég magyar, nem OLYAN magyar, hogy számára az dívó. Mondom heccből, mert mi magyarok még értettük az álmainkat. Emese bizonyosan. Én nem akarok egy olyan országban élni, amely ezzel a tudattal le tud feküdni. Mert ahol zsarnokság van, ott zsarnokság van, és szélsőség is terem, és a szélsőség ma nem az ősmagyar középutat szüli a nemzeti öntudatba.

Ma is folyik a magyarok vándorútja. Megvezetve, az igazi úttól messze elszakadva.