A Publio kiadásában éppen ma megjelent e-könyv Géczi László Fekete rhythm & blues fehérben című, 1994-es, ma már sehol nem kapható nyomtatott könyvének átdolgozott, kibővített és aktualizált változata. 

A szerző a blues meghatározó egyéniségeinek portréit tárja elénk. Mint írja, ezek nem zenetörténeti tanulmányok, a tények sokaságának monotonnak tűnő felsorolását megpróbálta feloldani a művészek életének érdekességeivel, személyes élményei, érzései felidézésével. Szögezzük le, sikerrel, ez valóban nem egy száraz lexikon, olvasmánynak is jó. A legfontosabb mégis, hogy megismerhetjük a műfaj nagyjait.

A feketék R&B-ának számtalan árnyalata közül leginkább a chicagói városi blueszal foglalkozik, annak legismertebb képviselőit mutatja be röviden. Azért éppen őket (Muddy Waters, Sonny Boy Williamson, Howlin’ Wolf, Otis Spann, B.B. King…), mert nagyon sok fiatal brit zenésznek ők voltak a példaképei, tanítómesterei. Többen közülük az ötvenes évek végén, a hatvanas években rendszeresen felléptek Európában is.

Milyenek lettek a tanítványok? “Minden elfogultság nélkül” állítható, hogy azok, akik Alexis Korner, Cyril Davies, Graham Bond és John Mayall “zenetanodájából” kerültek ki, a R&B, majd pedig a rock műfaj legtehetségesebb, legsokoldalúbb zenészeivé váltak. A következő portrékban őket mutatják be, mint a blues két hullámának legjobbjait (Animals, Yardbirds, Them, Pretty Things, Rolling Stones…, illetve Chicken Shack, Cream, Taste, Savoy Brown…).

Ezeknek a zenekaroknak nem csak Európában volt óriási szerepük a műfaj felvirágoztatásában, hanem a tengerentúlon is erőt adtak a blueshullám fiatal képviselőinek és megmutatták, hogy a fekete R&B fehéren még szebben csillog. Találóak Joe Tex, amerikai énekes hálás szavai: “Ha nincs a nagy angol blues áttörés, ez a zene megszűnt vagy elhalványodott volna.”

Az ezt követő részben a szerző felvázolja a brit blues amerikai “visszacsatolását” az Allman Brothers Band, Johnny Winter, a Mountain, Stevie Ray Vaughan pályafutásán keresztül. Ezen kívül bemutat néhányat azok közül is (Paul Butterfield Blues Band, Canned Heat…), akik az európai “blues-dózistól” független, önálló utat jártak. Nem hagyható ki a könyvből a műfaj olyan besorolhatatlan óriása sem, mint Jimi Hendrix!

Miért éppen ezeket a zenészeket, illetve zenekarokat választottam? – teszi fel a kérdést a szerző ismertetőjében. Elhihetik, a bőség zavarával küszködtem, nagyon sokan vannak rajtuk kívül is, akiknek itt lenne a helyük, de hát ez egy szubjektív válogatás.

Géczi Lászlóhozzáteszi, könyvét elsősorban azoknak a fiataloknak ajánlja, akik csak a mai rockzenében tájékozottak, – vagy talán még abban sem – s szeretnének minél többet megtudni a műfaj múltjáról, megismerni a gyökereit. Reméli, hogy könyve elolvasása után kedvet kapnak majd felkutatni, beszerezni azokat a CD-ket, esetleg bakelit lemezeket, amelyekről ezt a nagyszerű zenét hallani lehet. A portrék végén található Ajánlott albumok listája ehhez próbál segítséget nyújtani. Abban bízik, hogy a blues és a Rhythm And Blues művészeinek megismerése után a fiatalok és a lélekben fiatalok sokkal igényesebbek lesznek a mai rockzenével szemben.

A szerző egyik nagy kedvence Rory Gallagher, ezért az ő egyik felvételével zárjuk ezt a könyvismertetőt.