„El akarod olvasni ezt a könyvet. Mert nem akarod, hogy drogos legyen a fiad. Vagy éppen azért, mert függő a lányod. Mert iszonyúan vonz a mámor, vagy, mert kegyetlenül taszít a cucc, mégis mindennap beadod magadnak. Vagy csupán tudni szeretnéd, megéri-e tisztának maradni.”

(Ha erről a néhány sorról egy aktív szerhasználót kérdeznénk, biztos kiröhögne!)

Citálhatnék ide más, hasonlóan szívfacsaró idézeteket is, amelyek napjainkban egyre gyakrabban jelennek meg a médiában. Valami érthetetlen okból, egyre többen jelentkeznek a drog elleni küzdelem láthatatlan bástyáin és teregetik ki életüket. Kábítószerek, függőség, szenvedés, hidegrázás és az örök tanulság.

Tényleg mi a tanulság? Egyszerűen nem értem, mitől fog megváltozni a világ, ha elolvasom.  Mitől és miért nem lesz kábítószer használó e gyerekem. Én elolvasom, ő pedig tiszta marad. Valami különös párhuzamot alkot a média, a kritikusok a nevelés, a családi élet és a drogok, a kábítószerfüggők kegyetlen világa között.  Szenvedés, bűn és bűnhődés.

Ekkor beugrik, olvastam Raszkolnyikov történetét, még tetszett is. Akkoriban sokat gondolkodtam rajta, de az az aspektus, miért nem lettem gyilkos, még most sem világosodott meg előttem. Hemingway Öreg halásza meg abba az irányba terelt, ne legyek halász, mert az igen nehéz kenyér.

Mielőtt bárki félre értené, nincs nekem bajom semmivel, ami a kábítószerek és a hozzájuk kapcsolódó problémák szövevényes világáról lebbenti fel a fátylat. Ma már ez is irodalom.

Írtak erről már korábban is, W.S. Burroughs, Vonnegut, Bukowski, Bret Easton Ellis és sokan mások. A gond ott kezdődik, ha azt akarják elhitetni velem, hogy az ilyen témájú könyvek részei lehetnek a megelőzésnek. Ha azt sugallják, hogy vegyem meg, mert akkor szerzek valami védettséget. De én soha nem használtam az illegális drogokat. Ha ittam – csekély kivétellel – tudtam hol a határ. Volt idő, amikor láncdohányos voltam, de tudtam, miért és tudtam meddig. A drog más, mert lerombol olyan határokat, olyan érzelmeket, amelyek megszabják a jó értelemben vett korlátokat.

Mert sokkal inkább azt kéne valahogyan megértenünk, valamitől mindenkinek függenie kell. Csak a választáson múlik. Ez pedig sokkal hamarabb történik meg velünk, mint gondolnánk, úgy történik, hogy észre sem vesszük.

Megírni mit éltünk át, ha megjártuk a drogok poklát, lehet hasznos. De azt elhitetni, hogy ez segít valamit is abban, hogy elkerüljük mindazt a szenvedést, ami ezzel jár, az hülyeség.

A másik nagy dilemma, miért nem írnak könyvet az alkoholisták, a dohányosok, a játékszenvedély betegek, a munkamániások a valamitől, a valamiből kigyógyult függők. Vagy lehet, írnak, csak az nem érdekel senkit? Annyira hétköznapi bűn, már nem is érdekel senkit, hogy mondjuk X.Y miként verte agyon a családját, akár éveken keresztül, alkohol mámoros éjszakákon? Miért csak a kábítószerfüggők számíthatnak a figyelemre?

Az általam ismertetni kívánt könyvet egyébként 2009 –ben jelentette meg a Móra könyvkiadó. Akkor előkészületben volt a folytatás is: A Kisvakond elvonón.

Ez nem vicc, komoly!

4 éves kortól ajánlott!