Az úgy kezdődött, hogy e-mail jött, pihegve szólt, elhunyt Irakban egy mérnökember, bizonyos Thahi Hammud, méghozzá családjával együtt, bizonyos háborús cselekmények következtében. Borzalmas, de van ilyen, főleg mostanság, mi közöm van nekem ehhez a gyászos esethez? Hát csak annyi, hogy egy bizonyos Li Man-kiu doktor szerint, aki neve dacára nem akupunktúrával, hanem joggal foglalkozik, ez a mérnök az én bácsikám volt, és rám hagyott tizenhatmillió ámerikai dollárt. Azonnal írjam meg a telefonszámomat, címemet, számlaszámomat, sőt, ha lehet, a PIN-kódomat és a szigszámomat is, hogy elindíthassák az örökösödési folyamatot.

Mindenki tudja, hogy ilyenkor mi következik. Sűrű levélváltás, majd vagy lenyúlják az ember minden pénzét a számláról az adatai birtokában, vagy – jobb esetben – kicsalnak tőle egy hat számjegyű összeget a költségekre, és eltűnnek az egyiptomi vagy iraki sötétségben. Úgy hívják ezt a módszert, hogy nigériai 419-es, éspedig azért, mert a nigériai törvénykönyv 419-es paragrafusa vonatkozik a fondorlatos csalásra. Volt már, aki megette ezt, e sorok íróját például hetekig kényeztette sörrel-unikummal-pipadohánnyal egy élénk képzeletű pultoslány, aki nem akarta elhinni, hogy csalókkal van dolga, és angolul sem tudott. A levélfordításokat fizette az élvezeti cikkekkel – és biztos, hogy ezen az üzleten csak a tolmács nyert. (A hölgyet sikerült visszarántani a szakadék széléről).

De mégis. Tizenhat millió dollár. Az forintban, ugye, annyi, amennyi. Holnap még több. Ugyan tudtommal arab még mutatóban sem fordult meg a családban, sőt, de hátha? Hátha mégis volt nekem egy Thahi bácsikám? Már látom is magam előtt. Bagdad mellett élt, de csak hétvégén járt haza, hiszen állandóan az olajkutakat járta, szorgosan, mint egy benzinhangya, takarékos volt, és józan életű. Három unokaöcsémet, Alit, Khaireddint és Mahmudot takaros felesége, Aisha nevelte, aki kiváló főztjéről, különösen fűszeres birkapiláfjáról volt ismert a szomszédság körében. Volt csinos, hófehér villájuk, néhány kocsijuk, medencéjük a kertben, amely mellett pálmafák bólogattak. A srácok jól tanultak, mit több, Ali, a legidősebb már nősülni készült, amikor kitört a háború. És most az egész család odaveszett… Mindegy is, hogy a bombázásokban pusztultak el, saját házuk pincéjében, vagy kósza haramiák, netán a kormánycsapatok elbitangolt, menekülő, fosztogató katonái végeztek velük. Oda szépség, a békesség, a vagyon… Iszonyatos dolog a háború, embertársaim…

De mit siratok én itt, amikor nem is voltak rokonaim, ráadásul, mivel közismert szélhámosságról van szó, soha nem is léteztek, ellenkezőleg, az előbb képzeltem el őket, villástól, medencéstől, pálmafástól?

A tizenhat millió dollárt siratom. Pontosan azt. Nem egyebet.

Nagy az én bánatom.

Ne zavarjanak – gyászolok.

Szele Tamás