De nem csak erről van szó. Amikor megismerkedtünk, mindketten rácsodálkoztunk a másikra. Én nem hittem, hogy ekkora ember létezik, és mégsem jeti, ő nem hitte, hogy ilyen sovány és magas majom van. Neki a szakszervezetekkel kellett volna foglalkoznia, nekem német nyelvű hírekkel, tehát eldöntöttük: jobb lesz inkább újságot írni.

É megtettük, Jupiterre, igaz, ez még a Kurír szerkesztőségében esett, ahol, ha becsületesen dolgozott az ember, és a feladatain kívül napi harminchat órában állt a Cég rendelkezésére, még jutalmat is kapott. Oz birodalma volt az, Alice Csodaországa, a tündék Lothlórienje. Írtunk újságot éjjel és nappal, állva és fekve, fejen állva és fenéken ülve, elmentünk őrültekhez és politikusokhoz, ettünk és ittunk együtt, bár alkoholt csak én… barátok voltunk. Csak egy módon nem írtunk: térden állva. Arra ne is tessék számítani.

És néha összevesztünk, többször kibékültünk, volt, hogy össze se kellett veszni a béküléshez. Mágia hajtott minket, őserő: a szabadság, a szakma, a munka szeretete. Mi tudtuk, ha éjjel is, de azt az anyagot meg kell írni. Reggel kilenckor lapzárta. Meg este hatkor is. Elmentünk lehetetlen emberekhez, megvendégeltünk őrülteket, de soha, soha, azaz soha nem késtük le a lapzártát. Előbb tudtuk volna elképzelni, hogy kitör a harmadik világháború, mint azt, hogy lapzárta után törjön ki. (Különben, nem is lehetséges).

Egyre jobban írtál, Péter. Mindenki elismerte. Sajnos megsértődtél egy rossz szón – nem én mondtam – és magamra hagytál a nagy gonzo melóval. Tudtuk, könnyen megindulsz. Kétszer visszahívtunk, harmadszor már magad nem jöttél. És, amikor írtál, még a korábbinál is jobb volt! És szegény lettél. Mindenki előtt, mindenkinél szegényebb. Én még elmentem hozzád, Allen Ginsberget fordítgattuk, nem voltál megelégedve a Halál Apa Bluesal. Én sem. Aztán már nem hívtál és megszűnt a számod.

Akkor kezdtem aggódni.

Tudtam, hölgy, leány, asszony mindig akad majd melletted, afelől nem kell aggódnom. Hanemha miféle? Bizony, csak a legjobbféle leányzókkal találkoztál te, egy esetet kivéve, ami említésre sem méltó. (Az illető hölgy a hátad mögött hívott fel telefonon, mennék vele sörözni… nemet mondtam. Savanyú lett volna az a sör). És végül jól választottál. Családod lett, ami több annál, mint ami nekem valaha is lesz.

Aztán – olyan két éve – elkezdtünk újra együtt dolgozni. És Buddhára, megy! Csak úgy kell, ahogy régen, kicsit sem kevésbé. És megint megsértődtél néha egy szón, néha magam tettem helyre a dolgokat, ha kellett, néha te… és most itt meghalsz nekem, Ezt kikérem magamnak.

Mégis, Péter, hogy képzelted ezt? Még sehol sem vagyunk!

Két mentséged lehet arra, hogy meghaltál. Vagy az, hogy nagyon rosszul lettél… ez megeshet.., vagy az, hogy előrementél.

„Halál-géniusz, műved áll, halál-szerető tested messze jár. Hé, Halálapa, megyek haza már”…

Ha már ott vagy, foglalj egy helyet olyan nyolc-tízmilliós bevándorló népességnek is. Mondjad Tangrimnek, a lófejűnek, hogy én kérem. Szüless újjá. Hiszen buddhista voltál, inkább, mint én.

Vissza már ne gyere.

Ahogy a dolgok állnak, megyünk majd mi.

Utánad.

Hát, viszlát, Péter, öreg barátom, te csak meghaltál.

Rövidesen mi is.

Nem örökre búcsúzunk…

Ahogy szeretted: Salve, valde bene!

Szele Tamás