MTI Fotó

A hétvégén lezajlott az évi szokásos mutassuk meg egymásnak kit bírunk a legjobban rendezvény. Azaz az Euróviziós Dalfesztivál, ha a leírás alapján nem lett volna világos valakinek. Magyarország az elmúlt évekhez hasonlóan végzett. Valahol… hátul.

Nem értem, mi volt a gond. A szám szerintem fülbemászóra sikeredett, bár kicsit talán vontatott néhány részen. Az előadókat se lehetett szidni, a Compact Disco igaz nem hazánk legismertebb együttese, de jó kis számot rakott össze. És valljuk be, Wolf Kati dalával se volt semmi gond tavaly. Tehát elmondható, hogy mindkét előadás megütötte a középszintet. És mindkettő alul végzett.

Olvasgattam a kommenteket youtube-n még a verseny előtt a dal alatt… és elég sok külföldi is volt közöttük. Na meg persze rengeteg magyar, de az talán valahol a hazaszeretetnek is köszönhető, hogy dicsérjük hazánk dalát. Vagy nem, de külföldön is elég nagy sikernek örvendett. Hogy a fogadóirodák idén mit adtak ránk, nem tudom, de tavaly az első 5-be várták Kati számát.

A Sound of our hearts itthon elég vegyes érzelmeket váltott ki a „hozzáértőkből”. Na jó, azokból, akiknek a véleményére ad valamit a média. Szóval Dajcs Tomikával és a twitterével most inkább ne foglalkozzunk, és bevallom őszintén, engem Bakács Tibi véleménye se nagyon hat meg, mióta az egyik regionális weboldalon ossza az észt, bár ne tenné. (Legyen elég csak annyi, hogy a cikkei alatt a vélemény nyilvánítás többnyire nem megengedett.) De a dalt a nép választotta ki A Dal keretében, tehát jó volt. Nekünk, magyaroknak legalább egyszer tetszett.

Mi volt tehát a gond? Mi okozhatta azt, hogy még a finnektől se kaptunk egyetlen árva pontocskát se, mikor mindig szoktunk? Hát kérem… politika. Mert mi más? Figyeljük csak meg. A Balti országok egymásra szavaztak, az északi országok egymásra szavaztak, ahogy az ex szovjetek is. Mi meg itt maradtunk Európa közepében, egyedül.

Mert mit is lát egy átlag európai? Az elmúlt egy évben minden hónapban arról hallott, hogy a Kedves Vezető rohangál ki Brüsszelbe, és osztja az észt. Magyarázza a bizonyítványát, hogy mit miért akar úgy csinálni a kétharmadával, ahogyan nekik nem tetszik. És jön rá a válasz, hogy Brüsszel megszorít így meg úgy. És hát valljuk be, ezen túl se valami jó a marketingünk, még úgy se, hogy a külföldiek állítólag élnek-halnak Budapestért, már ha éppen nem keverik össze Bukaresttel, a Hungary-ra meg nem azt válaszolják, hogy nem kösz, az előbb ettem.

Száz szónak is egy a vége: vagy változtatunk, vagy nem úgy indulunk neki az egésznek, hogy majd mi megmutatjuk. Tudom, a versenyszellem és a győzni akarás mindenkiben benne van, de úgy látszik, a European Political Contest-re ez nem elég. Vagy ne is induljunk…

De azt a 17 pontot ez úton is köszönjük a határon túli magyaroknak.

Egy német szakvélemény… érdemes megnézni…