Thilo Sarrazin néhány napja jelentette meg legújabb könyvét, melynek a címe összefoglalja a könyv mondanivalóját: Europa braucht den Euro nicht (Európának nincs szüksége az euróra). Azt taglalja könyvében a szerző, hogy az euró bevezetése hátrányosnak bizonyult az európai gazdaság számára, s nem volna szabad kizárni a nemzeti valutákhoz való visszatérés lehetőségét.

A könyvről komoly méltatás valószínűleg nem jelent még meg, ám annál tanulságosabbak a zsigeri reakciók. Sarrazin keresztesháborút indít az euró ellen – fogalmaz  egy vitacikk címe. E cikk egy másik, már a könyv megjelensésének a napján közölt, rendkívül ellenséges hangvételű cikkre támaszkodik. Ennek szerzője arra szólít fel, hogy egyetlen eurócentet se adjunk ki erre a könyvre. S miért ne? – kérdezi az olvasó, aki abban bizakodott, hogy a cikk szerzője akkor legalább egy nyomorult linket megad a letöltéshez. De nem: szándéka egy alternatívát megfogalmazó vélemény elhallgattatása (nyilván az európaiság szellemében): “Újfent a gyűlöletes, nacionalista hagvételt  hallhatjuk,  amely meghatározza a könyvet. Nem az euró gazdagái előnyeinek és hátrányainak a mérlegelő, hanem teljes egészében a “vissza a DM-hez!” tételt hirdető könyvvel van dolgunk.” Vagyis a szövetséges hatalmak súlyos törénelmi mulasztást követtek el: évtizedekkel a II. világháború vége után is eltűrték még, hogy a Német Szövetségi Köztársaság hivatalos fizetőeszközében, a DM-ben (sőt, a keletnémet párjában is) megragadhatóan tomboljon a nacionalizmus. S most is mindenki csak ül ölbe tett kézzel, miközben egy magánszemély keresztesháborút indít Európa ellen.

Az elsőként idézett cikk szerzője aligha véletlenül emleget keresztesháborút. Sarrazin ugyanis azt taglalta előző könyvében, milyen következményekkel járt az elsősorban a törököket érintő  bevándorlás az NSZK gazdaságára és társadalmára. Ez a könyve is heves vitákat váltott ki – érthető módon, hiszen akarva-akaratlan túlllépte a politikai korrektség kereteit –  ám az élénk érdeklődés mindenképpen igazolja azt, hogy égető társadalmi problémákat érint. Az eladott példányszámokat tekintetében a legkeresettebb politikai témájú könyvek közé tartozik az ország fennállása óta. S könnyen megjósolható, hogy legújabb könyve is  sokáig a toplistákon szerepel majd a műfajában.

Mostani könyvében az alábbi nagy vihart kavart kijelentést olvashatjuk:  “A német politikai életben az SPD, a Zöldek és a Balodal többsége az eurókötvények mellett teszi le a garast. Ezzel nemcsak arról tesznek tanúbizonyságot, hogy mélységesen nem értik sem a szilárd állami pénzgazdálkodásnak, sem a német jólét forrásainak a pszichikai előfeltevéseit és az objektív kerefeltételeit, hanem az a nagyon német reflex is munkál bennük, amely szerint csak akkor vezekli le végérvényesen Németország a holokauszttal és a második világháborúval elkövetett bűneit, ha a bennünket érintő ügyeket, a pénzünket is beleértve, európai kézbe helyeztük.”

Ám ez csak a felszín: senki sem gondolhatja komolyan ugyanis azt, hogy az egykori aktív politikai szereplő, az SPD tagja tagadná a hitleri Németország felelősségét. Sarrazin könyve Európáról szól, éspedig az euró aspektuásból: azt vonja kétségbe, hogy az euró és Európa sorsa között szoros összefüggés lenne, azaz hogy a fizetőeszköz az európai identitás lényeges alkotóeleme lenne. Mint egy interjújában elmondja: “A jelenlegi válság fényében nem zárható ki, hogy a közös pénzhez kötődő kényszerek inkább veszélyeztetik a békét, a biztonságot és a jólétet, s éppenséggel nem segítik elő az integrációt.” Könyvében a békét, a demokráciát és az egyéni boldoglás lehetőségét említi Európa fő értékeiként, s csakugyan aligha lehet azt állítani, hogy ezek elválaszthatatlanul összefonódnak az euró létével. A könyv jelentőségét csak fokozza, hogy kritikus hangvételű recenziót írt róla Peer Steinbrück, korábbi pénzügyminiszter, az SPD reménytei kancellárjelöltje, s ugyanő egy tévéműsorban is vitatkozott a szerzővel.

Ha a fentebbi szempontok szerint érett európai identitásnak nyilvánvalóan nem eleme is az euró, ám Európának mint politikai konstrukciónak alighanem még akkor is a sarokköve, ha jelentős politikai vagy gazdasági erőt képviselő európai országok sohasem csatlakoznak az euróövezethez. A kulcs persze Németország: a jelek szerint újraegyesítésének feltétele volt az euró elfogadása az ország részéről. A közös valutához csatlakozás kifejezi a legerősebb európai gazdasággal rendelkező Németország többletszolidaritását, másrészt a hatalmi egyensúly biztosításának is eszköze a közös valuta.   Ettől még nagyon is helytálló lehet Sarrazin diagnózisa, hogy Európa politikai egységesülési  folyamatának lejátszódását megelőzően kalandorság volt bevezetni a valutauniót, másrészt emberi alkotásként minden politikai konstrukció alá van vetve a változás lehetőségének. 

Sarrazin könyve nagy forrásanyagot dolgoz fel, széles körű személyes tapasztalatra támaszkodik. Különösebben mélyreható elemzést nem kap ugyan az olvasó az Európában ma zajló gazdasági folyamatokról, de a tájékozódást segítő átfogó képet igen. Némileg alternatív felfogást vázol a a ma mainstreamnek számító elképzelésekkhez képest.  (Hogy azonban nem túl széles a lehetőségek játéktere, világosan ecseteli néhány napja adott interjújában  Christine Lagarde, a Nemzetközi Valautaalap vezetője.)  De ha valami ellenkezik az európai szellemmel (ha van olyan), akkor az alternatív elképzelések megvitatásának még a lehetőségét is kizárni bizonyosan.