fotó: Fekete Attila
Mindehhez a végtelen amerikai puszta vagy épp a fülledt, szalmaszagú tanya nyújtja a hátteret, egy pillanatra sem elfeledtetve, hogy a lehetőségek hazájában járunk. Mindenki a maga talpalatnyi földjére vágyik, a szabadságra, mely furcsa mód egyre távolabb kerül az álom-kergetés közben.
Válik István rendezésében ez a mára már távolba vesző Amerika-kép teljesen elvész, és helyét egy minimalista, szinte díszlet nélküli tér váltja fel. A rendező tehát a könyvvel (és egyébként a ’92-es filmmel) ellentétben nem a környezet és a szereplők kontrasztjára helyezi a hangsúlyt, nála a külső táj éppen megfelel a figurák kiüresedettségének.
Ez egyrészt leegyszerűsíti az értelmezést, másrészt viszont óriási feladat elé állítja a színészeket, akiknek úgy kell megőrizniük a karaktereik lényegét, hogy semmi támaszuk nincsen. A színpad ugyanis, mint olyan, hiányzik a Malomudvar előadásában; mindössze egy folyosószerű színteret láthatunk, melynek két oldalán ülünk mi, nézők. Ez a teljes kiszolgáltatottság azonban szemmel láthatóan még nagyobb beleélésre sarkalja Pifkó Tamást és társait. A színészek többségének játékából ugyanis ilyen körülmények között elkopott a sallang és a sok felesleges manír; csupán arra koncentrálnak, hogy a figurák lényegét sikerüljön a közönségnek átadni. Az első pár percben viszont érezhető még egy kis zavar, csikorognak a mondatok is, ugyanúgy meg kell szokniuk a teret, mint nekünk.
fotó: Fekete Attila
A csekély értelmű Lennie a mű leghálásabb szerepe; esendő, szánnivaló, mégis rokonszenves mamlasz, jellegzetes mondataiban és mozdulataiban szinte lubickolhat az arra érdemes aktor. Pifkó Tamás megjelenésében és hanghordozásában is benne van a figura, így szinte anélkül megnyeri a nézőt, hogy bármit csinálna. Pifkó szemmel láthatóan akkor működik a legjobban, mikor társával, a George-ot alakító Prezenszky Attilával kettőjükön nyugszik a reflektorfény. Érdekes módon Prezenszky talán társánál is jobb: George karaktere a műben sokszor a szürkeségbe süllyed, a többi, drámaiságában nagyobb volumenű karakter ellopja előle a show-t. Ezúttal erről szó sincs, a színész tökéletesen hozza a szereplők közül racionalitásában kiemelkedő alakot. Erélyes fellépése minden szempárt magára szögez, de ugyan ilyen erőteljes az alakítása, mikor leereszkedik Lennie szintjére, vagy mikor próbál a tanyai társaságba beilleszkedni.
Nemcsak a főszereplők letisztult játéka érdemli meg a kitüntetett figyelmet, akad egyéb zseniális alakítás is. Itt van mindjárt az előadás legragyogóbb pontja, Tábi Tibor Candy-je. Egyszerre elesett és kitanultan sunyi alak, minden mozzanatában benne van az idős ember tragédiája, akit ugyan az a veszély fenyeget mint kivénhedt, büdös kutyáját: egyszerűen kiteszik a szűrét vagy agyonlövik. Beszédét öröm hallgatni, mindegy hogy épp a számokkal mesterkedik, anekdotázik, vagy George-hoz hízeleg. Monostory Máté néger szolgaként talán mindenkinél erősebb manírokkal alakít, de ennek ellenére nem esik ki a szerepéből, végig hiteles marad a megkeseredett Crooks-ként, aki tisztán látja az őt körülvevők szánalmas próbálkozásait, pár pillanatra mégis beleesik a hagymázas tervek bűvöletébe. Vele szemben Watti Rézan Curly-je már túl sok. Hiába van meg ugyanis minden fizikai jellemzője a szerephez, túlzásba vissza a jellegzetességek megformálását, alakja hamar karikatúrává válik.
fotó: Fekete Attila
Az egyébként sem túl szerteágazó alapanyag jól működik két felvonásban, nincsen zavaró váltás vagy ugrás. Egy-egy új szereplő színre lépése viszont többször esetlennek és esetlegesnek tűnik, nem mindig sikerül az érkezőknek zökkenőmentesen a jelenetbe simulniuk. Mindez szerencsére nem annyira zavaró, hogy kizökkentse a nézőt – így az utolsó pár perc is tökéletesen hatásos. Talán az a végső, távolba vesző szempár már némiképp túlzás – de ez legyen a legnagyobb gondunk.
A gyöngyösi Mozaik Színkör előadásában
