A minap éppen egy kedves, nálam egy tízessel idősebb barátom mondta, aki évtizedek óta Animalsre, Themre és hasonló zenékre esküszik, hogy „az a Boney M. nem is volt olyan rossz”. Azt hittem, én hallok rosszul, vagy pedig cimborám indult el egyfajta dementia praecox útján. Még hogy a Boney M? Köreinkben kiejteni is ciki volt a nevét. Akárcsak bizonyos időszakban a Bee Gees-ét.
Ácsi! Azért nem kéne őket egy lapon emlegetni.
Kész, GNL is lement gyagyásba, mondják rocker olvasóim. Tény, hogy a mai napig a hideg kerülget a szombat esti frász és a Pomádé dalainak hallatán (szegény Travoltának is csak akkor bocsátottam meg, amikor eljátszotta a túszszedő múzeumőrt az Őrült városban – a Ponyvaregényt nem szeretem, de nem őmiatta…), de azért a három Gibb, akinek zenekarneve, a Bee Gees nem a „bégetésre” utal, ahogyan azt annak idején gonoszul megjegyeztük, az 1960-as, 70-es évek fordulóján letett valamit arra a bizonyos asztalra.
Most, hogy életének 62. évében elment Robin Gibb, aki ikertestvérét, Maurice-t már 9 évvel ezelőtt elveszítette egy orvosi műhiba miatt, eszembe jutott néhány olyan BG-dal, amely még az én „szőrös” szívemet is megdobogtatja.
Barry, Robin és Maurice jókor voltak jó helyen: amikor 1967-ben feltűntek, éppen nagy hiány volt igazi romantikus tinisztárokban. Az éveken át mindent és mindenkit learató Beatles-fiúk kezdtek felnőni, zenéjük már végképp nem a sikongó kamaszlányoknak szólt, ráadásul rájuk alapvetően nem az érzelmes, már-már könnyfakasztó romantika volt a jellemző, még korai korszakukban sem. (Jó, volt egy All My Loving, egy And I Love Her, de nem ezek domináltak…) A Frank Sinatra, vagy Engelbert Humperdinck-féle stílusért inkább az érettebb nők rajongtak, Tom Jones pedig túlságosan macsó volt a tizenéveseknek. Erre jönnek ezek az aranyos angol (kezdetben első sikereik miatt ausztrálnak hitt) kisfiúk – ne feledjük, 1967-ben Barry 21, Robin és Maurice csak 18! – könnyen befogadható, szelíd, mégis szárnyaló melódiákkal, és a leányszívek rögtön ki is csordulnak. A Massachusetts szentimentalizmusát egy ifjú Werther is megirigyelte volna, de aztán hamarosan egymást követték azok a dalok, amelyek miatt a fivéreknek ott a helyük a pop-zene állócsillagai között: Words, And The Sun Will Shine, World, I’ve Gotta Get A Message To You, To Love Somebody.
És itt álljunk meg egy pillanatra: emlékszik még valaki a Melody című, ugyancsak érzelmes-érzelgős, de főszereplői – Mark Lester (előbb Twist Olivér, később Koldus és Királyfi) Jack Wild (Artful Dodger) és Tracy Hyde, mint Melody – természetessége, bájos játéka miatt még a kőszíveket is meglágyító filmre, 1971-ből? (Mellesleg forgatókönyvírója a később nem éppen gyerekfilmjeiről elhíresült Alan Parker volt…). Ebben szólalt meg több Bee Gees-sláger, például a First of May, ami nem a dolgozók lelkes és szigorúan önkéntes felvonulásáról szólt és a To Love Somebody. Ez utóbbi akkor, amikor fiú hősünk megnyer egy futóversenyt, hogy kis szerelmének imponáljon.
Hihetetlen erő volt ebben a dalban, és nem véletlen, hogy az összes Bee Gees-dal közül ennek született a legtöbb feldolgozása. Igazi férfi-könyörgést csinált belőle Eric Burdon, Jimmy Sommerville-nál a másság iránti toleranciát árasztotta, a legszívbemarkolóbb azonban a végtelenül magányos Janis Jopliné volt… de Joe Cockeré, Tom Jones-é vagy Dusty Springfieldé sem akármilyen.
És itt el is jutottam azokhoz a Bee Gees-dalokhoz, amelyek néha meg-megszólalnak bennem. Mindjárt a legelső daluk, a New York Mining Disaster 1941 – az egyik legszebb dallam – az I Started A Joke (érdekes, ebből nem lett akkora sláger, pedig Robin éneke fantasztikus benne), a Run To Me, a himnikus Lamplight, a Holiday, amit mi is játszottunk, és boldogan láttuk, hogy összebújnak az ártatlan párok a kollégium félhomályos nagyebédlőjében…
És még emlékszem 8. osztályos koromra, amikor egyik osztálytársnőm minden zsebpénzét Robin Gibb-képekre költötte, és imádta a Saved By The Bellt. Akkor Robin éppen szólóban próbálkozott, volt is néhány nagy dobása (pl. August-October), de igazából a testvéreivel együtt tudott nagyot alkotni. Utoljára talán 1988-ban a You Win Againnel…
Adjuk meg tehát a Bee Geesnek, ami jár neki. Köszönjük meg nekik a szerelmes élményeket és kívánjunk a következő generációknak is legalább ilyen dallamokat…
Göbölyös N. László
