A magyar sajtófotózás virágzik. Vagy legalábbis évelő, esetleg örökzöld fajta, mert ez a nem mindig kóser sajtóképződmény, ami ma Magyarországon tenyészik, nem bírja maga alá gyűrni. Igaz, kicsit belterjes, igaz, hogy senkit nem érdekel – na de végtére is ezért van ez az egész haccacáré évente egyszer. És ez a képek igazi próbája – magában megállják-e a helyüket, képesek-e sorsokat, történeteket felvillantani, esetleg el is regélni. Na meg megvan-e bennük az a vizuális letaglózás, ami egy természetfotótól például elvárható.

A válasz nagyjából, ha kicsit dadogva is, de igen. Nem hiszem, hogy van, aki elfelejtette a West Balkán tragédiáját, Képíró Sándor kálváriáját és a többi monstre hírt az elmúlt évből; de ha igen, ennél jobb alkalma nemigen lesz visszaemlékezésre. Az egész kiállítás úgy konzerválja múlt évünket, mint egy-egy remekbe szabott fotó az adott pillanatot. A sajtófotók kicsit olyanok, mint a csemegeuborka. Igen ritkán fogyasztja az ember magában, kell mellé egy kis támaszték. Ezért állítja a képeket óriási próba elé a kiállítás – ilyen tömény mennyiségben ennyi fotóval csak itt szembesülhet az ember. Az igazi fokmérő viszont az, hogy a rengeteg kiállított mű közül melyikre emlékszik az ember még így, pár nap múltán is.

Itt van mindjárt az előbb emlegetett Képíró fotója – Beliczay László munkája, és minden benne van, amit az ügyről, a mögötte álló emberről tudni kell. Politikai mocskolódás és nyalogatás nélkül, érzékletesen és emberközpontúan. Közvetlen napfénytől védve, letisztult aggyal fogyasszuk!

Csak úgy, mint Hajdú D. András A nagybányai Bejrút című dolgozatát. Az ilyen mélyszegénységet bemutató, szociális indíttatású fotósorozatokkal az a gond, hogy  baromi könnyen olcsóvá válnak. Egy kis szemétkupac a jobb sarokba, foszlott vakolat a balba, és lényegében az a messzibe meredő cigány szempár ki is maradhat, ha egyedinek akar tűnni az ember. Nincs mögöttük tartalom, nincs mögöttük szándék. Hajdú szerencsére másképp működött, kilenc fotós , André Kertész-nagydíjas sorozatából négy kép egészen biztosan zseniális. Legalább annyira, mint a fotós West Balkán-munkája, vagy az egészen más tésztaként fogyasztható Móricz Simon, tipikusan hauntingly beautiful Homokhátsága.

A Barikád magazin egy sorozatot biztosít a kiállítás számára – ez talán nem meglepő, de az, hogy ez a sorozat a Képriport kategória győzelme mellett az egész kiállítás egyik legjobbjának bizonyul, egészen biztosan az. Béli Balázs paparazzi-módszerrel veszi klikk alá a Parlament mélyen tisztelt, szorgos dolgozóinak munkáját. Olyan képek ezek, amelyekhez nem szükséges lábjegyzetet fűzni: stratégiai játék ülés közben, húszezreseket és gyógyszereket számláló képviselők, szunyókálás. A padok közt is folyik az élet, bármit is gondol a kedves néző/olvasó!

A kiállításon persze a sokszínűség is biztosítva van, akad egy rakat fotó, mely egyszerűen szép és szórakoztató, és a kiállítás nélkül talán soha nem böngészné őket végig az ember. Például az ország utolsó lovas postásáról szóló sorozat, vagy Komka Péter Szemben című munkája; az utóbbin látható, ló szemében tükröződő valóságot Spielberg egy az egyben ugyanígy lőtte el a Hadak útjánban – na de rá amúgy is jellemző a tükröződés-mánia. A természetfotókkal idén kicsit mostohán bántak a szervezők, Süveg Áron képe, melyen a Parlament fölött cikázó villámokat örökítette meg, még a kevés kínálatból is bőven kiemelkedik. A sport témájú fotók között igazán remek és megkapó képek nem kerültek kiállításra, és a bulvár kategória díjazottja is inkább a témája, mint konkrét képei méltán maradandó.

A kiállítás elrendezése amolyan kellemesen-káoszi, egy óra alatt kényelmesen végigsétálhatunk a ráció nélkül elrendezett képeken. Az utolsó teremben már megkapjuk az ajándékunkat is, a kísérő kiállítást az elmúlt 30 évről. A szándék mindenképpen dicséretes, a megoldás már kevésbé. A múlt képei összefolynak a jelennel, és inkább csökkentik, mint növelik egymás hatásfokát. A nosztalgiázás megérdemelne egy önálló, és ennél mindenképpen nagyobb ívű megemlékezést; szomorú belegondolni, hogy pár év-évtized múlva a jelen képei is így végezhetik – száműzve és eldugva egy terem sarkában.