Van viszont gyarmatunk, szép és multikulti, és Afrikában tanyázik. Jópár magyarral, arabbal, négerrel együtt, még part és kikötő is jár hozzá, a neve pedig Egyenlítői Magyar Afrika. Ahogy Trenka Gábor Csaba első regényének is, ami véletlenül pont erről a világról szól.
Az alternatív történelmi regényeket, ha jó ponton fogják meg a történelem vaskos grabancát, és jókorát is perdítenek rajta, alapból üdvözítőnek tartom. Az Egyenlítői Magyar Afrika is egy zseniális alapfelállásból indít, amit végtelen irányba ki lehet futtatni. Nem véletlen, hogy több fórumon első számú hibaként róják fel az írónak, hogy ebből nem 250 oldalas regényt, hanem trilógiát kellett volna kanyarítani. Adott is volt hozzá minden, ami még így soványságában is sugárzik a műről, Trenka viszont nem így döntött – igazából fejvakarós kérdés, hogy jól tette-e.
Elsősorban azért, mert a regény nem az alternatív történelmi háttérrel akar lenyűgözni minket – így meg végül is felesleges még 600 oldalban fodrozni a dolgot. Meg egyébként is, amit akart, elmondott az író 250 oldalban is, ezt a merengős-alterkulter-melankóliás stílust, ami épp 4 hüvelykkel néz a köldök felé, és ami egyes részeiben kísértetiesen hasonlít egy szerda hajnali bárszéken elbambulós corvintetős hangulathoz, szóval ezt a stílust meg pont elbírja ez a terjedelem, hadd ne mondjam, jól is áll neki.
Ezzel a stílussal viszont nem lehet balpitvarig hatolni vagy épp a szereplőkért meghalni – pontosabban lehet hogy lehet, de Trenkának nem sikerült. Pedig ott van jó néhány összetevő, amivel a szemgolyónk mellett a jólelkünket is a lapokhoz láncolhatná: őszinte, sokszor túl is áradó önvallomás, a prűdség teljes hiánya, kárhozott főhős, misztikus-érdekes atmoszféra. A baj talán ott van, hogy sokszor látványosan elmegy a dolog a letaglózó tájleírások meg megkapó melléknevek felé, a történet viszont nem megy előrébb. Nem egyszer épp két verejtékfolttal meg egy napsugarat jellemző szóval csordul túl a pohár, ha viszont ez feltűnik az olvasónak, akkor süllyedhet akármilyen hadihajó a közelben, oldalakig csak a papirusz felett libatollal görnyedő és körmölő író jelenik meg lelki szemei előtt, nem a habok közt vergődő gőzös.
Nem állítom, hogy konkrét főhajtás történik, de nekem több helyen ugrottak be olvasás közben olyan címek, mint például a Száz év magány, vagy épp az Iskola a határon. A mesélés két síkon folyik, a jelenben a dolgokat papírra vető főhős emlékezik vissza a régmúltra; ezeket csak néha és akkor is röviden szakítja meg a számadás, hogy épp mi is történik emlékezés közben-előtt-után. Mindez persze a végére össze is ér szépen, ahogy kell. Hiányoztak viszont a megkapó, mindentettébenottasorsa-figurák, a szappanoperai sorsfordulók – de hát nem Amerikában vagyunk, a fekete kontinensen meg ugye másképp fekszenek a leányzók. A lábaik viszont alkalmasint ugyanúgy tárva-nyitva, főhősünk meg él is a kínálkozó alkalmakkal.
A végére viszont megfáradnak a sorok, és ha a főszereplő Ga’abit lehajítanánk a kezdés hatásosságát szimbolizáló kőszikláról a befejezést jelképezőre, lehet hogy kitörne pár végtagja. Ami viszont kimondottan jól sikerült, az a főhős stációinak bemutatása onnantól idáig. Vannak persze apró bicsaklások – nem hiszem például, hogy hatévesek a könyvben olvasható életigazságokig képesek eljutni – de a karakterfejlődés (fejlődés?) íve még töredezettségében is szép és teljes. Egyes részek, például a Gyarmati Magyar Gimnáziumot taglalóak hihetetlenül jók, nemcsak érzékenyen tapintanak rá egy kamaszállapotra, de képesek erős nosztalgiát is ébreszteni – egy groteszk, sosem látott világban.
Az Egyenlítői Magyar Afrika tehát az alternatív történelmi hátteret valóban csak háttérként értelmezi, a lényeg ugyanis a főhős, Lajtai Gábor figuráján van, aki a magyar gyarmaton, arabok, négerek és még ki tudja hányféle nép között nő fel és válik az egyik leghatalmasabb emberré – miközben emberségét majdhogynem el is veszti, ahogy az sejthető. Attól függetlenül, hogy egyáltalán nem spanyol viasz-szintű dolog, mégis érdekes (és főleg azért érdekes, mert jól van megírva) az a világ, ahol a KISZ FISZ-ként, az MSZMP MSZFMP-ként működik, a szocializmus tanai helyett pedig a fasizmusét illik visszaböfögni. A lényeg persze ugyanaz, és attól, hogy lett egy gyarmatunk, mi, magyarok is ugyanazok a szerencsétlenek maradtunk.
Kiadja az Agave Könyvek.
