“Az egyik szombaton vetések közt járt. Tanítványai kalászokat téptek, kezükkel szétmorzsolták és ették. Néhány farizeus rájuk szólt: „Miért tesztek olyat, ami szombaton tiltva van?” Jézus felelt nekik: „Nem olvastátok, mit tett Dávid, amikor társaival együtt éhezett? Bement az Isten házába, fogta a szent kenyeret és evett belőle, és adott a többieknek is, noha ezt csak a papoknak lett volna szabad megtenniük?” Majd hozzátette: „Az Emberfia ura a szombatnak is”” (Lk 6, 1-5.) – Jézus, a Galileából származó rabbi tudatosan megszegi a szombati munkavégzés tilalmát, s erre figyelmeztetik őt az írástudóként számon tartott farizeus hitsorsosai.

„Engem nem érdekel, magának mi a rögeszméje, és elhiheti, hogy nekem kisebb munka odatenni a szilvát, mint csirkét bontani, de eddig mindig megfőztem, falja, ha arról hiszi azt, hogy számít az égben. Csodálatos istene van magának, aki szilvával mér…. Figyeljen, mert most ütök. Megérdemli. A gazda nem fog sokáig élni, és ezt maga is tudja. Gondolja, hogy a szilvától erősödik? Hát mit visz el odaátra emlékül, mert valamit csak pakol minden távozó? … Hát, a gazdát ne eressze útra se szilvával, se azzal a lélötty diétával, amin tartja, se azzal, hogy maga vagy rohan valamerre, vagy ha itthon van, egész nap a gépet veri, most se vele volt, hanem ment imádkozni. Ha egyszer jól megnevetteti, az van egy miatyánk. Miket hihet maga Krisztusról, Istenről, akikről úgy nyilatkozik, mintha személyes ismerősei volnának, milyen olcsón adják magánál az üdvösséget” – lobbantja a regény elbeszélője szemére a talán leghosszabb monológjában a főhős Emerenc, amikor megindokolja, miért nem volt hajlandó nagypéntekre a család hagyományait követve szilvalevest főzni böjti ételként.

A törvény, pontosabban az íratlan, a személyközi kapcsolatokat irányító szokások folyamatos – olykor tudatos, máskor nem tudatos – megsértését mutatja be Szabó Magda ebben a különös dialógust (az úr és a szolga dialektikáját) a középpontjába állító művében.

A főhős Emerenc kimondottan Jézussal azonosítódik, de – ezen a képzetkörön belül maradva – nem a kereszténység megalapítójával, hanem a karizmatikus galileai (és ebbe a jelzőbe nyugodtan belehallhatjuk Vermes Gézát követve a „műveletlen”, „bugris”  konnotációt is) csodarabbival, aki ha szükségesnek tartja, átlép a Törvényen.

A jézusi analógiák sora itt talán még nem ér véget – elegendő csak a halál mint szégyen, megszégyenülés motívumára utalni –, de egy lényes különbséget érdemes inkább  hangsúlyoznunk: Jézus az Atya küldöttének tudja magát, s az ő nevében hágja át a Törvényt, míg Emerenc, a karizmatikus adottságokkal rendelkező szolgáló az önmaga sors által megszabta törvényének engedelmeskedik, s e törvénynek ő maga az őre is. Két értelemben is: cselekvő szeretetével élőlények életét menti meg – állatokét és emberekét egyaránt, (személy)válogatás nélkül –, másrészt pedig őrzi az esetleges behatolók elől tevékenységének eleven és tárgyi tanúit (illetve az emlékeit). S a Törvény, amelynek az őre, az ajtóban manifesztálódik.

Ez az ajtó a Törvény kafkai kapujához hasonlóan egyetlen ember, az elbeszélő előtt nyílik meg Emerenc életében, s mivel a narrátor – Kafka egész életében várakozó emberével ellentétben – belép rajta, ezért alakul ki közöttük egymás életéből részt követelő dialógus.

A narrátor és Emerenc kapcsolatának a Törvény háttere előtt kirajzolódó dialektikája a szocializmus fojtogató légkörében fejlik ki, s ez a légkör korántsem esetleges elem, hanem az a történelmi szituációt jellemzi, amelyben lehetséges az evilági törvény szisztematikus átlépése. Ugyanis nemcsak Emerenc lép át törvényt, hanem a neki a problémás ügyek elintézésében neki segítő alezredes is: az a személy, aki – mivel evilági hatalma van –, ezért képes kegyet gyakorolni is akár. Szabó Magda nagyon finoman, a motívumot nem túlságosan kidomborítva érzékelteti az egy konkrét személyben a testet öltő – itt történetesen a humanista arcát mutató, a hátborzongató Schlamperei körülményei között kegygyakorló színben tetszelgő – diktatúrát.  „Az utcán a villa előtt mozgás volt, emberek nyüzsögtek, teherautó parkolt, bementem, hogy lássam, mi történik. Mint kiderült: Emerenc előterét tatarozták, konyhája falait festették, a deszkákat leszedték, valaki ajtót pászított a kitört helyébe, asszonyok súroltak, csupa ismeretlen, nyilván az alezredes rabbrigádja: megindult a munka” – értesülünk Emerenc romhalmazzá lett lakásának a felújításáról. Az „alezredes rabbrigádja” kifejezés nyilvánvalóan olyan ország körülményeit, hétköznapi életét érzékelteti, amelyben nem a törvény uralkodik. Szabó Magda csak ilyen rejtett-bújtatott módon érzékelteti ezt a légkört, az egyén szabadságfosztottságának a légkörét. S ez az egyéni szabadságtól megfosztottság közvetlenül beleszól a regény hőseinek az életébe véletlenek formájába, éspedig sorsszerű váratlan fordulat (peripeteia) formájában: az elbeszélő azért nem képes megpróbálni sem teljesíteni feladatát, megvédeni az ajtó őrének a méltóságát és megvédeni az ajtón túli világ biztonságát, mert épp akkor szólítja el a világ televíziós interjú formájában (mint megtudjuk a regényből, épp akkor kezdte a regénybeli írónőt befogadni a világ, azaz a kulturális hatalom és az irodalmi élet, illetve hivatalos írókongresszusra kellett mennie Görögországba – ez utóbbira a hatalom képviselője, az alezredes államérdekre hivatkozva lelkileg kényszeríti, miközben rajta senki sem kéri számon, hogy a sorsdöntő napokban nincs jelen).

Az ajtó mögötti birodalom titkának megőrzésével a személy méltóságát kellett volna megőriznie az elbeszélőnek, éspedig az élet védelmében: a méltóság elvesztése ugyanis a személy halálát jelenti. S az elbeszélő, aki júdásként azonosítja magát, ebben vallott kudarcot.  A Júdás-szerep pedig még annak tudatában is nehezen elviselhető, hogy az árulásra szükség volt az üdvtörténethez.

Szabó Magda elbeszéléstechnikája a klasszikus regényszerkesztés illúzióját kelti, a végső soron rendezett világét, a kozmoszét: végül minden a helyére kerül (akár a már-már bosszantó lekerekítettség és motívum-nyomonkövetés árán is). A szerkeszetet azonban alapvetően nem a  narrátor szabja meg, hanem részben az, ahogyan Emerenc életének a mozaikdarabjai összerakódnak, részben pedig a keresztyén időszemlélet, melynek kitüntetett sűrűsödési pontjai a születésről és a passióról megemlékező, azt újra valóságként átlelkesítő  ünnepek (a karácsony és a húsvét).

Azon kívül, hogy olykor szürreális látomások tagolják a regényt (maga az ajtóálom, Emerenc elbeszélése a vilámsújtotta testvéreiről és a kútba ugrott anyjáról, stb.), ugyanilyen meghatározó  réteg az antik kultúráé. Némileg talányos, hogy Viola, a befogadott kutya sétáltatása során kétszer is felidéződik Aeneas – talán Orpheus és Eurydice történetére alludáló – alászállása  az Aeneisből: „Mentek az éji sivár árnyékokon át, a sötétben,/Dís élettelen árny-országa felé…” (Lakatos István fordítása), mitikusan elrendelt és mitikus erejű kötődést sejtetve a narrátor és Emerenc között (Violán, a kutyán keresztül), egyszersmind felnyitva az ajtó jelentését is. Az ajtó az élet és a halál határán áll, bejáratként. Mit is mond Sibylla néhány sorral korábban  Anchises alvilágba alászállni igyekvő fiának? „…könnyű leszállni a mélybe –/nyitva a gyászteli Díshez, nap mint éj, a bejárat [ianua]… (VI.126 sk.)” (Ovidius is gondoskodott arról, hogy a kapu vagy bejárat a halállal társuljon: Metamorphoses, I.668, Tristia, III.2.23.sk.). Emerenc tehát ennek az ajtónak a halandó őre, s ezért jellemzik őt kettősségek, ugyanúgy, ahogyan a mindent nyitó és záró (a régiek által Chaosnak nevezett) Ianus istent, akinek a láttán jeges borzongást érez tagjaiban a költő, s félelmében a haja is égnek áll (Fasti, 1.89-132).

Szabó Magda: Az ajtó, Budapest: Európa Kiadó, 2012.

(ld. még itt.)